Szentnek lenni. (Fatima 1917.05.13. ) 7. nap – Pálos Nővérek

Szentnek lenni. (Fatima 1917.05.13. ) 7. nap

Lúcia nővér így írta le hogyan kell szentnek lenni.

„Azt is kérdezhetnék tőlem: Mi köze az üzenetnek a Tízparancsolathoz? Válaszom, hogy igen sok köze van hozzá – az üzenet legfontosabb pontját képezi. A Szűzanya a következő szavakkal fejezte be jelenéseinek sorozatát: Ne bántsák meg többé Istent, hiszen már annyira megbántották. Július 13-án pedig ezt mondta: Októberben meg fogom mondani, hogy ki vagyok, és mit óhajtok. Tehát a Szűzanya kérése és ezért az üzenet fő mondanivalója, hogy ne sértsük meg többé Istent, a Mi Urunkat, mert már annyira megsértettük.

Kétségtelen, hogy a legjobban azzal sértjük meg Istent, ha áthágjuk törvényeit: az egész Szentírás ezt erősíti meg. Az összes próféta tiltakozik Isten törvényének áthágása ellen; ugyanezt tette Jézus Krisztus, és ugyanezt teszi ma az Egyház is, Krisztus szava közöttünk.

A Második Törvénykönyv leírja, hogyan gyűjtötte maga köré Mózes Izrael tizenkét törzsét, hogy arra az útra emlékeztesse őket, amelyen Isten vezette őket Egyiptomtól a Jordán folyóig, ahol most is élnek. Mózes így idézi fel a Tízparancsolatot, Isten adományát az Ő népének: Szemtől szemben beszélt veletek az Úr a hegyen a lángok közül – magam az Úr és közöttetek álltam, hogy az Úr szavait közvetítsem nektek, mivel féltetek a tűztől és nem jöttetek fel a hegyre. Így szólt: Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptomból, a szolgaság házából. (MTörv 5, 4-6)

Mindez elgondolkoztat engem! Míg Mózes nyugodtan megy fel a hegyre, hogy közel legyen Istenhez, és bensőségesen beszéljen Vele, a nép megijed és halálfélelme támad. Nem azért volt ez, mert a bálványimádás bűne által megfosztották magukat a kegyelem erejétől és attól, hogy ahogy Mózes – lássák Istent és hallják a hangját? A félelmet biztosan nem Isten jelenléte keltette bennük, hanem saját lelkiismeretük kiáltása, mert az vádol bennünket Isten előtt, az ítél el. Én mindent megadnék, hogy ez az isteni tűz felemésszen!

Isten a Sinai hegyen mutatta meg Magát népének, hogy az felismerje, Ő az egyedüli igaz Isten. Mi is ott voltunk, az izraeliták képviseltek bennünket; Isten nekünk is megmutatta Magát és hozzánk is szólt mondanivalója. Minden izraelita látta a tüzet a hegy tetején, és megértették, hogy természetfeletti tűz volt, mert nem égetett és nem emésztett el semmit; ebben a tűzben látták Istent és megrémültek, ahogy maguk is bevallották, s kérték Mózest, hogy legyen a közvetítőjük: Lám, az Úr, a mi Istenünk megmutatta nekünk dicsőségét és nagyságát, hallottuk hangját a lángok közül. Ma átéltük, hogy Isten beszélhet az emberrel, s ez mégis életben marad. Mégis, miért haljunk meg? Ez a hatalmas tűz elemészt minket! Ha még tovább hallgatjuk az Úrnak, a mi Istenünknek szavát, meghalunk. Mert hol van olyan emberi lény, aki mint mi, hallhatta az élő Isten hangját a lángok közül, s mégis életben maradhatott? Menj oda, és hallgass meg mindent, amit az Úr, a mi Istenünk mond, aztán majd elmondod nekünk, amit az Úr, a mi Istenünk mond neked. Meghallgatjuk, és megtesszük. (MTörv 5, 24-27)

Isten kinyilatkoztatta Magát az izraelitáknak, hogy azok megbizonyosodjanak az Ő létezése felől, s így továbbadják ennek az igazságnak a bizonyosságát. Lélekben mi is ehhez a néphez tartozunk; Krisztushoz kötődünk, s ezáltal Isten népe vagyunk. Isten választott ki bennünket, hogy az Ő Titokzatos Testének részei legyünk, az Egyház tagjaiként. Ez az Egyház alkotja egyetemesen Isten népét, a Krisztustól kapott parancs szerint: Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot…

Az Egyház tehát Isten küldötte, hogy a rábízott törvényekkel és tanításokkal Általa kijelölt útra irányítsa népét. S ahogy az izraeliták hittek Mózes irányításában, és követték azt – mert ő volt Isten küldötte – úgy nekünk is követni kell az Egyház iránymutatásait, mert az Egyház Isten küldötte közöttünk.

Ne ingadozzunk, és ne távolodjunk el Tőle, amikor néhány tagjának hibáit látjuk, mert külön-külön nézve mindannyian gyengék és bűnösök vagyunk. De az Egyház ettől még nem szűnik szent lenni: szent az Isten által rá bízott törvényekben és a tanításokban, szent az Ő vezetőjében, Jézus Krisztusban, isteni Alapítójában és Megváltójában, és szent az isteni Lélekben, amely táplálja és segíti őt, valamint a kegyelmi életben, amely a szentségek által valósul meg és így erősödik.”

Mária Fatimában minden embertől azt kéri, hogy a lelki imádásban adják át magukat Istennek, s ennek a felajánlásnak az egész emberi személyiségben ki kell fejeződnie. Ez a belső felajánlás Isten számára lelki áldozat, és minden embert Krisztus megváltó szenvedésének részesévé tesz.

A bűn engesztelése vagy semmissé tétele, mielőtt bármilyen engesztelő cselekedet lenne, először és alapvetően Isten nevének megszentelése és megdicsőítése. Az engesztelést mint Isten nevének megszentelését kötelező jelleggel úgy kell végrehajtani, hogy megvalósítsuk mindazt, amit ez a Név hordoz: „Isten képe és hasonlatossága Krisztusban”, amit Isten megvalósít és közvetít, amikor az ember bensőjét megszenteli. Isten neve az Ő szentségét jelenti, mert Isten az ő nagyságával, erejével és hatalmával túlszárnyal minden teremtményt, és a névadással birtokba veszi az embert; az ember így teljesen Isten birtokává válik, akit az Ő tekintete ismer, és létezésének legmélyéig uralkodik fölötte.

A bűntől való megtisztulás engesztelés, Isten igazi felismerése, annak az igazságnak az élő megvalósítása, hogy az ember teljesen és feltétel nélkül Istenhez tartozik. Akkor, amikor Isten megtisztítja és megszenteli az embert, az ember hagyja, hogy Isten birtokába vegye őt és így Istent dicsőítse. Átadja neki személyiségét, testét és lelkét, hogy Ő magával ragadja, uralkodjon felette és megszentelje. Ezért ennek az Isten és ember közötti egyedülálló és titokzatos valóságnak a leírására a Szentírás ezeket a szavakat használja: megtisztít, engesztel, megáld, megszentel, megdicsőít; mert Isten így dicsőül meg az emberben. Ez az önátadás a legalapvetőbb és legfontosabb aktus Isten imádásában és nevének megszentelésében. Az imádásnak ezen alapja nélkül más emberi cselekedetek – mint az erények gyakorlása, és ájtatosságok végzése, jócselekedetek, áldozatok, imádságok, felajánlások stb. – semmit sem érnek, sohasem tisztíthatnak meg a bűntől, és nem engesztelhetnek a bűnökért, mert gyökerükben ott marad a teremtmény autonómiájának alapvető hazugsága.

Fatimában Mária elsődleges és döntő kérése – minden más teremtett dolog előtt – az emberi személyiség teljes önátadása volt a transzcendens Istennek.

Valójában a megszentelődés – amely az imádás teljes odaadásában az ember szoros Istenhez tartozásának megvalósítása – szükségszerűen a hazugság világának szétrombolását, az ember énje hazugságból teremtett autonómiájának megsemmisítését jelenti Isten előtt. Ha a hazug ember nem semmisíti meg teljesen a maga autonómiáját, akkor sehogyan sem tudja imádni a transzcendens Istent, hiszen bensőjét a bűn akadálya megközelíthetetlenné teszi.

Isten szólítja, és vonzza magához az elesett embert; az embernek meg kell újulnia Isten erejében, hagynia kell magát megszentelni az áldozat által, ami az önmagáról való teljes lemondását és Istennek való önátadását jelenti. Isten nem „elégtételt”, hanem „igazságot” követel az ember részéről, és az igazság abban áll, hogy az ember közvetlenül és kizárólag Istenhez tartozik; az imádás, az áldozatban való önátadás az igazság élő megvalósítása.

Ez az imádás azonban, amelyben az ember átadja magát Istennek, és egyesül Vele, az üdvrend kötelező rendjének konkrét megvalósításában egyedül az áldozat által hajtható végre, és ebben a földi életben sok szenvedéssel jár. Mert a világ, amelyben az ember él születése óta Ádám bukása miatt, nem egy közömbös állapot, hanem folyamatosan uralma alatt áll azoknak az ellenerőknek, amelyek Istentől elhagyva és elválasztva, fizikai hatásokban is látható módon megnyilvánulnak. Ezért le kell győzni a „régi embert”, akit ennek a világnak a kísértései megrontottak. Az imádás az Istennek való önátadásban és az Istennel való egyesülésben fejezi ki a szükséges eltávolodást ettől az Isten-tagadó világtól; az ember nem egyesülhet Istennel, amíg nem irtja ki magából az Isten-káromlást, amely Ádám bűnétől kezdve uralkodik ebben a világban. Krisztus minden bűnt magával vitt a keresztfára, és testében megölte őket azért, hogy akik holtak voltak a bűn miatt, most igazságban tudjanak élni, ahogy Jézus élt, és zarándokolt ebben a földi életben. Ezért mondja a Szentírás, hogy Krisztus tagjainak hivatása ebben a földi életben az Ő nevében való szenvedés: szenvedni miatta és érte a vele való titokzatos egységben. Maga Isten, az ő gondoskodó szeretetével viszi véghez ezeket a szenvedéseket Krisztus tagjaiban, hogy ezáltal ők is részesülhessenek az Ő szentségében.

Fatimában Mária nem kért mást, mint a Szentírás alapvető és központi parancsának teljesítését: Isten Nevének megszentelését. Szentnek lenni, mint Ő, mert szentség nélkül Istent senki sem szemlélheti. Szentté válni az áldozathozatal által, szentté válni az egész személyiség teljes felajánlása által testestül-lelkestül. Az önátadás megvalósításával az emberek Krisztus szenvedésében részesülnek; éppen ebben áll az Isten számára kedves lelki áldozat. Ennek a belső felajánlásnak az egész emberi személyiségben kifejeződésre kell jutni, vagyis ellent mond az e világ formájának és törvényszerűségének. „Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemetek hódolata. Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkozástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes.” (Róm 22,1-2) ( Hajlák Attila atya/ Fatima című könyvéből Lúcia nővérre hivatkozik )

Fatimában Mária nem kért mást, mint a Szentírás alapvető és központi parancsának teljesítését: Isten Nevének megszentelését. Szentnek lenni, mint Ő, mert szentség nélkül Istent senki sem szemlélheti. Szentté válni az áldozathozatal által, szentté válni az egész személyiség teljes felajánlása által testestül-lelkestül. Az önátadás megvalósításával az emberek Krisztus szenvedésében részesülnek; éppen ebben áll az Isten számára kedves lelki áldozat.

Van –e vágyam átadni magam Istennek? Bízom-e benne, hogy amit kér tőlem nem emberfeletti, hanem az Ő szeretetének terve?