Vas M. Teréz nővér tanúságtétele – Pálos Nővérek

Vas M. Teréz nővér tanúságtétele

Hivatásom útja a Pálos nővérekhez

Vas Mónikának hívnak. (Rendi nevem: Mária Teréz nővér) 1975.02.28.-án születtem Debrecenben. Bár szüleim nem kereszteltek meg, de vallásos elvek szerint neveltek minket.

16 éves koromban részesültem a keresztség nagy ajándékában, amit nagy kegyelemnek tartok. Nem tudtam előzőleg semmit a vallásról, mert pogány voltam. (keresztet vetni sem tudtam) 1991. március 31. -én kereszteltek húsvét vasárnapján ikertestvéremmel és még néhány rokonommal együtt. Nem volt felhőtlen a készülés a keresztségre, mivel akkor még csak kívülről jövő nyomásnak engedtem, amikor hittanra jártam.

teréz nővér 1

Még abban az évben  májusban voltam elsőáldozó, és szeptemberben voltam bérmálkozó. Nagyon nagy hatást tett rám a templom, a vallási ismeretek, a társaim példája és hitoktatóm feltétlen elfogadása. De ami még mélyebben megfogott, az a szentmise volt. Sokszor elsírtam magam a szentmisén, de inkább a szentgyónás után, hogy Isten megbocsátott nekem, sőt ezt mindig megteszi, és nem szab határt az Ő irgalmának. Én már régen kiadtam volna a magam útját, Isten mégsem ezt tette velem, hanem újra és újra megbocsátott.

Egyszer feljött egy szó a szívemben, anélkül hogy tudtam volna, hogy ez micsoda.: SZERZETESSÉG! Csak azt tudtam, hogy közel lenni Jézushoz. És ez elég volt nekem. Az, akit szeretnek nem igazán kíváncsi, arra hogy ez értelmileg hogyan lehet. Szeret és kész.!!!

Lelkiatyám egyszer kijelentette: csak nem  szerzetesnek hív az Úr? Én nagyon tiltakoztam ellene. Én, aki még nem régen járok templomba? A csoporttársaim, akik gyerekkoruktól kezdve járnak templomba nem méltóbbak erre? Nem tudtam magam elképzelni szerzetesként (Olyan gondolatok jutottak eszembe, hogy négy fal és bezártság). De amikor arról volt szó, hogy ministrálhatok, akkor én voltam a legboldogabb. Egyre többet jártam misére és még ez sem volt elég. Tevékenyen részt vettem a kis közösség életében, szerveztünk Szentlélek szemináriumokat, farsangot rendeztünk… de mégis a sok tevékenység közepette kezdtem egyre többet imádkozni. Volt olyan ismerősöm, aki meg volt arról győződve én nem leszek szerzetes. Nem tudom miért nem vettek komolyan, pedig én egész mást éreztem a szívemben. Bizonyíték, hogy Isten mégis hívott  Szerzetesnek, hogy (2014. december 8.-án) volt 20 éve, hogy itt vagyok és Isten irgalmából jól és még mindig boldogan.

De minden kezdet nehéz és homályos. Így én sem voltam biztos benne, hogy tényleg van hivatásom. Ezért gondolom azt, hogy veszélyes rámondani valakire, hogy ez nem komoly, amit érez, vagy amit maga sem ért, de ott van, és sokszor feljön. A hivatásnak az egyik ismertetője hogy szelíden, de mindig feljön a gondolat és visszatér. Nem hagy békében még akkor, sem ha próbálok esetleg máshogy élni, vagy elterelni a gondolataimat. Mert csendes perceimben mindig vissza fog térni. Lehet, hogy csak úgy, hogy miért nem indulsz már.

És sokszor nem tudjuk hogy hova.

Én olyan sok szeretetet kaptam Istentől, hogy még abban az évben, amikor kereszteltek már szeptemberben úgy mentem bérmálkozni, hogy eldöntöttem szerzetes leszek. A Szerzetesség vagy Istennek szenteltség nem más, mint teljes szívből viszont szeretni ŐT.

Belülről éreztem azt a késztetést, hogy nem lesz barátom, mert kizárólag Istené akarok lenni. Anélkül, hogy ezt mondta volna valaki nekem, hiszen fogalmam sem volt, mi az, hogy szerzetesnek lenni. (Jézus életét követni szegényen, tisztán, engedelmesen.) Közben tanultam és készültem, hogy befejezem nemsokára az iskolát.

De a gondolat, hogy szerzetes legyek nem hagyott el. Sőt egyre erősödött a vágyam. De nem tudtam hová hív Isten. Sokat imádkoztam és kértem az Urat, hogy mutassa meg hova kell mennem  és én megyek. Közben azért volt bennem félelem is, nem is kevés. De Ő folyamatosan készített elő, hogy mi fog rám várni.

Lelki harcokat küldött, de mindvégig velem volt és nem engedte, hogy elcsüggedjek és feladjam. Közben nagyon megszerettem a Szentségimádást és a Szűzanya-tisztelet is sokat segített. Őt is kértem járjon közben értem.

Lelki küzdelmeimben nem tudtam igazán senkihez fordulni, mert úgy gondoltam nem értenek meg (ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy ezt a lelkivezetőnek fel kellene tárni). Mivel tévedni nem szerettem volna, ezért hogy biztosra menjek egy lelkigyakorlatra menet bementem az esztergomi bazilikába, az altemplomba és kértem Mindszenty Bíboros atyát, hogy keressem nekem egy közösséget. Nagy bizalommal imádkoztam sírjánál és éreztem, hogy meghallgat. Pár nappal később hazamenet a pályaudvaron belebotlottam a Pálos nővérekbe, akik szintén hazafelé tartottak. Imádkoztunk és beszélgettünk az egész úton hazafelé.(Debrecenben laktam). Ők kedvesen hívtak, hogy menjek el hozzájuk (akkor Kálmánházán laktak). De abban az évben nem sikerült  (1993. április). Viszont a következő év márciusában már nem volt képes visszatartani senki. Meglátogattam őket Csécsén ahová átköltöztek, hogy közelebb legyenek az épülő Monostorukhoz.

Nagyon tetszett a csend, az imádságok, amiket pedig nem mindegyiket értettem (A teljes Római zsolozsmát végezzük, Egyéni és közös Szentségimádást, Lectio divina, elmélkedés…). Jól éreztem magam a nővérek között. Megfogott nem csak az odaadott életük és imákban való kitartásuk, hanem odafigyelésük egymásra, humoruk ami főleg a rekreációkban szelíden, de intenzíven jelen volt. Egyre erősödött a szívemben, hogy én legjobban embertársaimon az imádsággal tudok segíteni, mert az ima oda is elér, ahol emberi szó nem tud segíteni. Nem azért alakult ki ez a gondolat bennem, mert menekülni akartam a Világ nehézségei elől, és mert alkalmatlan lennék más feladatra, hanem szívemet az Isten iránti szeretet kerítette hatalmába és úgy vonzott magához, mint egy szerelmes.

Egy szeptember elején történt (1994) hogy egy nappal hamarabb érkeztem, mint gondolták. Mivel nem volt otthon az elöljáró, azt gondoltam, hogy most kell eldöntenem. Bementem a kápolnába és imádkozás után azt mondtam Jézusnak, hogy igen. Az Övé akarok lenni teljesen.

Amikor az elöljáró hazajött kértem a felvételemet. Nagy örömet éreztem a szívemben.

Nem volt viszony könnyű az utána következő időszak. Rokonaim tiltakoztak. Különösen édesapám. Több alkalommal is a “vádlottak padján” ültem, és felválva szidtak, hogy nem vagyok normális, de Jézus az erejét adta nekem. ÉS NEM HÁTRÁLTAM MEG! Nem az én érdemem volt!!! Mert Jézus adta az erőt. De ma 20 év után is azt mondom jól döntöttem, még akkor is ha más ezért nem néz normálisnak. Jelenleg családom nagy része (elsőként apukám!!!) elfogadta vagy megbékélt vele, hogy ezt az utat választottam, de még mindig vannak olyanok, akik nem tudják elfogadni élethivatásomat.

1994.12.08.–án léptem be a közösségbe Szűzmária Szeplőtelen fogantatásának ünnepén.

 

Igazából miért is lettem szerzetes?

teréz nővér 2Mert viszont akartam szeretni azt, AKI ELŐBB SZERETETT ENGEM! 

 A másik mély indok hogy szolgálni szerettem volna rokonaim örök boldogságát, hogy ne csak nekem adja meg majd az örök életet, hanem azoknak is, akiket szeretek. Hiszen ha ők nem lesznek ott az nekem nagyon fog fájni.

20 év óta kitágult a kör és már nemcsak rokonaimért imádkozom, hanem minden emberért, különösen az Úr papjaiért, hogy szentek legyenek. Szívembe helyezte a keresőket, aki keresik, hogy Isten merre hívja őket.

Jelenlegi feladataim, közé tartozik, hogy hivatást tisztázó lelkigyakorlatokat vezetek. Segíteni szeretnék azoknak a fiataloknak, akikben bizonytalanságok vannak, hogy merre hívja őket Isten.

Úton vagyok továbbra is. Nem a hivatásom keresésében, hanem a jobb választásának örömében és feszültségében. Mi számomra ma az Isten akarata? Hogyan szerethetném őt jobban odaadódóan?

Isten társam ebben a keresésben és megtalálásban. Boldog vagyok, mert a helyemen vagyok!!!

                 Szűzmária Szeplőtelen szívéről nevezett Mária Teréz nővér

teréz nővér 3