ISTENNEK SZENTELT ÉLET (1917.05.13.) 8.nap – Pálos Nővérek

ISTENNEK SZENTELT ÉLET (1917.05.13.) 8.nap

„A Szűzanya az utolsó jelenés alkalmával rendi ruhában jelent meg.  Azzal, hogy ezt tette, az összes habitust képviselte, amely által azok, akik teljesen Istennek szentelték életüket, megkülönböztethetők a világi keresztényektől.

A habitus a felszenteltség megkülönböztető jele, az illem és a keresztény alázat védelme, a felszentelt ember oltalma.  A habitus a felszentelt embernek ugyanolyan, mint a katonának az egyenruha: megkülönbözteti őket, megmutatja elfoglalt helyüket, s egyben a helyzetüknek megfelelő méltó viselkedésre kötelezi őket. Ezért a szerzetesi habitust letenni visszalépést jelent. Azt jelenti, hogy az ember megfosztja magát attól a jeltől, amely megkülönbözteti és kiemeli őt. Azt jelenti, hogy egy alacsonyabb szintre süllyed vissza azért, hogy úgy éljen, mint azok, akik nem jutnak el arra a magasabb szintre.

Akik egyszer meghallották Isten hangját és úgy döntöttek, hogy követik hívását egy teljesen megszentelt életen keresztül, eljutottak egy magasabb szintre, amely megkülönbözteti őket testvéreiktől. Ezt a megkülönböztetést Isten látja bennünk, embertársaink pedig kívülről. Bizonyságot kell tennünk arról, hogy Krisztus bennünk él, annak az életállapotnak megfelelően, amit választottunk és a helynek,  amit elfoglalunk.

Jézus Krisztus tudta, hogy bírálták amiatt, hogy vámosokkal és bűnösökkel étkezett és társalgott, de emiatt nem tette titokban, amit tett. Eltűrte és elszenvedte a bírálatokat, hogy teljesítse az Atya által Rá bízott küldetést, s hogy felfedje, valójában ki Ő. Előttünk az Ő példája, nézzük, mit mondott: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét. Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?  Mert mit adhat cserébe az, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?  Mert mit adhat cserébe az ember a lelkéért? Aki ez előtt a (…) nemzedék előtt szégyell engem és tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja.” (Mk 8,34-38.)

Másutt azt mondja: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága (…) a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat.” (Mt 5,13-16.)

Krisztus erre hívott meg és választott ki bennünket, hogy kövessük Őt, lemondjunk önmagunkról és minden földi dologról azért, hogy Krisztus tanúi lehessünk. Azért, hogy Őt valljuk a világ végéig, az Ő tanítását hirdessük, tanítsuk szóval és tettel, hogy fény legyünk az emberek előtt, hogy Krisztus képét lássák bennünk.

Az evangéliumban Jézus így szólt mindenkihez, de főleg a kiválasztott lelkekhez: „A szűk kapunk menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.” (Mt 7,13-14.) Kevesen vannak – mondja az Úr –  akik az életre vezető keskeny úton mennek, és sokan mennek a széles úton, amely a romlásba visz. Ha széles utakon akarunk járni, a túlzott szabadság útján, amely a tekintélynek szóló igaz alázatot az engedelmesség gyakorlása közben, eltévedünk, mert Jézus Krisztus arra hívott bennünket, hogy Őt kövessük, és Ő engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig, ahogy Szent Pál apostol mondja. (Fil 2,4.)

A saját akaratunkról való lemondás a célból, hogy Isten akaratát teljesítsük, a mi engesztelő áldozatunk, amely által egyesülünk Krisztus szenvedésével, az Ő Titokzatos Testének javára, s megerősödünk ennek a Testnek a részeként. A keresztség szentsége által leszünk a tagjai, de ahhoz, hogy azok is maradhassunk, élő tagoknak kell lennünk, amelyek életet adnak és nevelnek s megjegyzik Jézus szavait: „Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, /Atyám/ lemetsz rólam” (Jn 15,2.) A saját akaratunkról való lemondás azért, hogy Isten akaratát kövessük, szőlővesszővé tesz bennünket az Ő szőlőtövén, vagyis az Ő Testévé és rokonává leszünk: „Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám.” (Mk 3,35.)

Azáltal válunk Isten családjává, hogy egyesítjük saját akaratunkat az Övével.

Jézus Krisztus nem azt mondja, hogy Isten azt kívánja tőlünk, hogy gyűlöljük és megvessük családtagjainkat; nem lehet ez a jelentése, mert más helyeken azt parancsolja, hogy szeressük őket. Azt kívánja a felszentelt emberektől, hogy ajánlják fel a családi együttélés örömét, hogy mondjanak le a földi javakról, hogy mondjanak le arról, hogy megházasodnak és gyermekeik lesznek, mert azok, akiknek van családjuk, nem tudják gyűlölni vagy elhagyni családjukat. És… másképp –mondja az Úr – nem lehet a tanítványom!

Ha tehát nem lehetnek a tanítványai, hogyan lehetnének az Ő népének papjai vagy tanítói? Hogyan lehetnek akkor olyan emberek, akik teljesen az Ő szeretetének és szolgálatának szentelik magukat?

Egy nap Szent Péter megkérdezte az Úrtól, hogy mi a jutalma azoknak, akik mindent hátrahagynak, hogy kövessék Őt. Jézus így felelt: „Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége.” (Mt 19,29.) Jézus örök életet ígér annak, aki az Ő szeretetéért lemond mindenről, egyben arról is, hogy megnősüljön és gyermekei legyenek. Szavaiban világosan kirajzolódik a szegénység, a tisztaság és konkrétan a cölibátus állapota.

Az egyik tanítvány, akit Jézus hívott az Ő követésére, engedélyt kért, hogy először eltemethesse apját, de Jézus így felelt neki: „Hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat – mondta neki – te meg menj és hirdesd az Isten országát.” (Lk 9,60.)

Egy másik tanítvány pedig csak annyit kért, hogy elbúcsúzhasson övéitől, de az Úr azt tanácsolta, hogy ne tegye: „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,62.)

Egy írástudó odament Jézushoz, s követni akarta őt, mondván: „Mester, követlek téged, bárhová mégy is.” Ezt a választ kapta: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8,19,20.)

Az evangéliumnak ezek a részei megmutatják, Isten milyen követelményeket támaszt azokkal szemben, akik teljesen Neki szentelik magukat: mindent ott kell hagyniuk, minden földi és anyagi dologról le kell mondaniuk, le kell mondaniuk arról, hogy megházasodjanak és gyermekeik legyenek; így követhetik Krisztust, ha teljes szívvel átadják önmagukat Neki és a lelkek üdvözülésére.

Az evangélium tanácsai, amelyeket szemügyre vettünk, jelentik számunkra az áldozatot, amelyet fel kell ajánlanunk Istennek: lemondás minden földi dologról és saját magunkról, hogy Őt követhessük tiszta szeretettel, nagylelkűséggel és örömmel. S ha egyszer felajánlottuk áldozatunkat Istennek, nem fordulhatunk vissza többé.

Istent örökségül választjuk, nem léphetünk vissza, nem cserélhetjük Őt el valami földi dologra vagy saját magunkra, akik olyan szegények vagyunk, és akiket ha elcserélnénk, még jobban elszegényednénk, s végül elvesznénk.”

(Lúcia nővér / A Fatimai üzenet felhívásai című könyvéből)

A saját akaratunkról való lemondás a célból, hogy Isten akaratát teljesítsük, a mi engesztelő áldozatunk, amely által egyesülünk Krisztus szenvedésével, az Ő Titokzatos Testének javára, s megerősödünk ennek a Testnek a részeként. Mit érzek ezeket, a sorokat olvasva?

Átjár-e az öröm hogy Isten meghívott szerzetesnek?