Mária Franciska nővér tanúságtétele – Pálos Nővérek

Mária Franciska nővér tanúságtétele

Hogyan lettem pálos nővér?

Budapesten, 1983-ban születtem. Édesapám villamosmérnök, édesanyám orvos, egy testvérem van, bátyám, aki kevéssel idősebb nálam. A családban csak apai nagyszüleim gyakorolták vallásukat; ők reformátusok. Az ő hatásukra lettünk mi is bátyámmal megkeresztelve, még konfirmáltunk is, de sosem jártunk templomba.

Gyerekkori vallási élményeim így alig voltak, de emlékszem, Nagyapám beszélt egyszer Isten örökkévalóságáról, és Nagymamám, amikor náluk nyaraltunk, esténként mindig imádkozott velünk. Nagyon jó erre visszaemlékezni.

Még két érdekes dolog jut eszembe a nevelésemről; szüleim engedékenyek voltak, el is kényeztettek, nem voltak szigorú normák vagy fegyelem. Mégis, nem volt szabad hazudni, és mindig lehetett bocsánatot kérni: utólag rájöttem, ez a vallásosság utolsó nyoma lehetett, vagy a lelkiismeretesség, amit Isten oltott beléjük.

Házasságuk tönkre ment, érettségi évében édesapám elköltözött tőlünk. Én és bátyám édesanyámmal maradtunk. Nagy fájdalom volt ez neki, és én nem tudtam segíteni; zavart, hogy ennyire tehetetlen vagyok, vádoltam is őt magamban, meg sajnáltam is.

Szüleim a válás ellenére minket továbbra is nagyon támogattak, és mindent megadtak, ennek is köszönhető, hogy felvettek a volt Kertészeti Egyetemre, tájépítész mérnök szakra. De egyre önzőbb lettem, és nem találtam a helyemet. Nehezen ment az egyetem is, édesanyámmal való kapcsolatom is romlott, szinte rettegtem, hogy “nem tudom magamat megvalósítani”. Egyre jobban szétszóródtam: barátok, hobbik, pár-keresés… Közben beiratkoztam még egy szakra, de nem tudtam lelkiismeretesen végezni azt sem.

Amikor már nagyon feszült volt a helyzet, szinte semmit sem segítettem otthon, gyakori viták voltak, és az iskolától is csömöröm volt, sikerült – szinte, mint egy kiskapun át megszökni – nyertem egy tanulmányi ösztöndíjat Olaszországba. De hosszútávon ez sem javított a bensőmön, még akkor sem, ha látszólag tágult a látóköröm. Sok bűnbe belementem, amikbe itthon inkább csak belekóstoltam. Vizsgáim egy részén is csak kegyelemből engedtek át.

Amikor hazajöttem, egy vitában majdnem megütöttem édesanyámat. Ezen a ponton szólt a lelkiismeretem: annyira megijedtem magamtól, hogy elmentem pszichológushoz. (Vallásos eszközökre akkor még egyáltalán nem gondoltam.) Igazi megoldás nem született; megállapították, hogy normális vagyok, ebben az életkorban el kell szakadni. Lett is egy párkapcsolatom és elköltöztem otthonról.

Bár meglett a diplomám, munkát nem találtam, és főleg tehetetlenkedés, üresség-érzés, keresés uralkodott bennem. Egyáltalán nem tudtam beosztani az időmet. Szinte állandóan irigykedtem környezetemre, szerencsétlennek éreztem magam, ha nekik valami sikerült. Én nem tudtam önállóan fenntartani magam, szüleim támogattak. Próbálkoztam MLM rendszerrel, Agykontrollal, ezoterikus könyvek olvasásával, jóssal, harcművészettel…

Végül is a párkapcsolat tönkremenetele és a szakítás által hozott ki Isten a mélypontról, ugyanakkor édesapám révén rendszeres munkám lett, és ez is segített. Meghívtak egy Alfa kurzusra, (ami egyfajta bevezetés a kereszténységbe, előadásokkal) ahol Isten megérintett és igazi bűnbánati könnyeket adott. Úgy éreztem, hogy a benső romhalmazomat, a szétesettségemet Neki lehet adni. Ő valahogy össze fogja rakni. Katolikusok tartották a kurzust – hogy ezután tovább haladtam, azt az egyik tag lelki vezetésének és a csoport igazi szeret teljes hozzáállásának, köszönhetem: befogadtak.

Még sok lépés kellett ezután a szerzetességhez: mégis, lelki vezetőm domonkos nővér volt, úgyhogy Isten már ez által is mutatta az utat. Nagyon vágytam gyónni, de ehhez katolikussá kellett válnom. Első lépésként egy atya azt mondta: gondolkozzak az Eucharisztián. (Ő szerintem, már sejtette, hogy nem véletlenül kerültem hozzá, katolikusok közé, és nem véletlenül vágyom gyónni.) De én nem nagyon értettem; akkor úgy gondoltam ősztől elkezdek katolikus hittanra járni, és az alatt “gondolkodom”…

Ebből viszont semmi sem lett, mert megint nyertem egy 3 hónapos szakmai gyakorlati ösztöndíjat Olaszországba. Ez azt jelentette, hogy megszakad az Alfa csoporttal a kapcsolatom, nincs lelki vezetés, se hittan, és nagyon féltem, hogy kint elveszek, visszaesek a bűnbe. Nem is akartam kimenni. Kaptam mégis egy jó tanácsot: ne magamat nézzem, szolgálni menjek ki. Ez segített.

Isten fogta a kezem minden nap: a szállásom lánykollégium volt, amit apácák tartottak fenn (ide szinte csoda volt, hogy én bekerülhettem, mert hivatalosan nem is voltam diák, rászoruló sem igazán, és olasz sem). Ez nem csak segített kicsi napirendet tartani, de minden nap reggel hallgathattam Szentmisét. A napi Evangélium volt a mindennapi kenyerem. Egy idő után, hála az egyik ottani nővérnek, hittanra is járhattam – egy élő hitű latin-amerikai közösségbe, amelyet kapucinus atyák vezettek. Most is előttem, van, amikor a Szentmiséről kérdeztem a plébánost – Miért olyan fontos? Rám nézett, és spanyolos akcentusával és temperamentumával mondta: “Ezért az első keresztények a katakombákban meghaltak, olyan fontos!”

Ezek után még mindig nem értettem, de imában újra kértem Istent, mutassa meg, hogy egy kicsit mégis érthessem. Meghallgatott. A következő Szentmisén Ő maga válaszolt, és az óta sem kaptam olyan kegyelmet. Csak ahhoz tudom hasonlítani, mint mikor Saul, azaz Szent Pál leesett a lováról, mert Isten fénye elvakította. Életem értelmet kapott ezután. Megértettem, hogy Isten a Szentmisén van jelen, nem máshol. Akit én kívül kerestem, ahogy nagyon sok ember, belül van, és ott van.

Ezek után szinte elrepült a három hónap. Sokat tanultam még napról napra a közösségben, és a Szűzanya is gondjaiba vett: itt hallhattam életem első rózsafüzér imádságát is, az egyik házi csoportban. Megérintett ezeknek a szegény, egyszerű bevándorlóknak a mély hite, bátorsága, ragaszkodása a Szűzanyához. Kezdtem sejteni, hogy Őelőtte nem a tanultság számít. Ő a tág értelemben vett szegények igazi Anyja.

Végül még egy pár napos lelkigyakorlatra is eljuthattam. Ahogy ott az Oltáriszentség előtt imádkoztam, egy ige fogott meg, melyben az Úr a pusztába hívja népét. Úgy éreztem, nekem is valahogy a pusztába kell mennem Őutána.

Bár rengeteg kegyelmet kaptam kint, mégis éreztem, hogy nem tudnék hosszútávon Olaszországban élni. A Jóisten tehát ez alatt a három hónap alatt tehát lerakta a hivatásomhoz az alapokat: Szentmise, Rózsafüzér, Szentségimádás, magyarság iránti elkötelezettség és meghívás a pusztába. Csupa jel a pálosság felé. De hazatérésemkor csak annyit tudtam, hogy elsőáldozásra kell felkészülnöm, és szerzetesrendekhez elmennem, érdeklődni. Azt sem láttam még tisztán, inkább szemlélődő lennék-e vagy tevékeny, bár az ima nagyon vonzott. Az is kiderült hogy a bérmálkozás is szükséges, fontos lépés még, tehát legalább másfél évnek el kell még telnie, mire én elköteleződhetek. Elsőáldozás után napi szentáldozó lettem, tapasztaltam ennek a megtartó erejét. Félállásban helyezkedtem el, ez alatt Isten tovább tudott vezetni. Sok nővér, atya, világi hívő segített, imával, lelki beszélgetésekkel, oktatással. Részt vettem az Útkeresés Éve nevű programon, ez rengeteg jót, önismeretet, közösségi- és ima tapasztalatot adott. Ebben az időszakban ismertem meg a pálos nővéreket is, és részt vettem náluk egy hivatástisztázó lelkigyakorlaton.

Először itt hallottam Fatimáról, a Szűzanya megjelenéséről, és, hogy a látnok-gyerekek imádkoztak, és áldozatot hoztak a bűnösökért és a békéért. Először megdöbbentett, hogy a Szűzanya az ima mellett áldozatot, szenvedést is kér ezektől, a kicsi gyerekektől. Azt gondoltam, hogy ha ezt egy felnőtt vállalja, rendben van, de gyerekektől ilyen nehezet kérni… Ellenkeztem, tiltakoztam ez ellen. Talán ezért is kerestem tovább, más közösségeket. De a Lelkiatyám is ajánlani kezdte nekem a “Fatimáról beszél Lúcia nővér” című könyvet, anélkül, hogy tudta volna, hogy én erről már hallottam a lelkigyakorlaton. Ezt jelnek vettem, és nagyobb hittel olvastam a könyvet. Végül annyira izgatott, hogy valóban segíthet-e az áldozat másokon, hogy feltettem: kipróbálom az Úr előtt.

Volt egy barátnőm, aki akkor sokat szenvedett a házasságuk miatt, a férje nagyon keveset segített. Aznap, amikor beszéltem vele erről, gondoltam, hozok egy pici áldozatot, mert itt tényleg csak a kegyelem segíthet. (Mintha a fogamat húzták volna, pedig tényleg pici önmegtagadás volt.) Utána nem találkoztunk egy ideig és én el is felejtettem az egészet. Istent távolinak éreztem. Aztán egész váratlanul újra beszéltem a barátnőmmel, aki csak mellékesen jegyezte meg: ” Képzeld, a férjem magától felkelt a számítógéptől, és megkérdezte, mit segítsen. Én úgy megdöbbentem!” Hát, én is! Isten meghallgatott! Nem szóltam semmit, csak ujjongtam belül. Hogy ezt én szavakkal, meggyőzéssel, a magam erejéből sosem érhettem volna el, az biztos. Ez a kegyelem volt. Ugyanakkor meg is rendültem, hogy Isten ennyire jó… Azt is sejtettem, hogy nem véletlenül adta meg, hogy ennyire lássam az ima- és áldozat eredményét; nekem ezt kell folytatnom. A családomra gondoltam, ahol szintén lehetetlennek látszó problémák, berögződések, meggyőzhetetlen egyéniségek, végtelen viták, feszültségek vannak. Isten kegyelme egy pici áldozattal és imával többet mozdíthat ezen, mint sok-sok óra egyezkedés, kínlódó vitatkozás.

Franciska nővér 1Így került közel hozzám az engesztelés gondolata, ami a pálos nővérek karizmájához, a mi karizmánkhoz tartozik. Nálunk nagyon fontos az Oltáriszentség imádása, és a másokért vállalt tudatos közbenjáró ima. Ami engem megfogott és segített a belépésben, az a napi személyes Szentségimádás, a közösségben végzett zsolozsma, közösségi programok (szentírás megosztás, közös ünnepek) és munka volt. Ezek után érett meg bennem a belépés döntése, és 2010. október 8. Magyarok Nagyasszonya napját már a közösségben ünnepelhettem.

Mária Franciska nővér