Simeon, az igaz és Istenfélő ember egész életében vágyott arra, hogy megláthassa a Messiást. De nem láthatta. Viszont kapott egy ígéretet (a Szentlélek kijelentette neki, hogy nem fog addig meghalni, amíg meg nem látja az Úr felkentjét), amely nem engedte, hogy abbahagyja az Isten keresését. Ha most ezt magunkra alkalmazzuk, akkor Szent Benedekkel ezt így mondjuk: „A szerzetes ugyanis az, aki Istent egész életén át keresi.” /Szent Benedek / „A megszentelt életállapotban élő férfiak és nők számára az igazán nagy kihívás végső soron az, hogy a „hit szemével látva” állhatatosan ki tudjanak tartani mindvégig Isten fáradhatatlan keresésében egy olyan világban, amely nem vesz tudomást az Ő jelenlétéről.” /Ferenc pápa/ Akik igazán keresték és vágyódtak Isten után, mint Simeon is, azok meg is találták, mert Isten figyel az ember vágyaira is és ha ezek a vágyak nem önzésből v. hiúságból fakadnak, akkor azt Isten beteljesíti ezeket. Tehát a szerzetes feladata a szüntelen Istenkeresés, ami egész életformáját átöleli. Minden mód, ahogy keressük Istent (közvetlenül az imában, a nővértársamban, a különböző helyzetekben) egy-egy út Őfelé, ahhoz az Istenhez, aki keresésre indít minket.

De különösen nekünk, monasztikus nővéreknek, egy olyan út adatott meg, hogy a napunk jelentős részét annak szentelhetjük, hogy Jézus szavairól és tetteiről elmélkedjünk, úgy mint a Szűzanya, aki megőrizte a szívében mindent, amit Jézusról hallott (Lk 2, 19.51.). Mivel a hitben megtett lépések és cselekedetek ezek, hogy a szemlélődő életformában igyekszünk élni, ez nem könnyű, de érdemszerző nem csak a saját magunk számára, hanem az egész egyház számára is. A Szentatya szándéka ezzel az ünneppel kapcsolatban nem csak az, hogy a világ és az egyház rátekintsen és örüljön annak, hogy Istenünk Irgalmas Szívéből kicsordult a kegyelem és meghívott olyan keresztény férfiakat és nőket, akik teljesen neki szentelik az egész életüket. Hanem maguk a meghívottak is örüljenek, hogy ezzel a meghívással „nagyot tett velük a hatalmas Isten, akinek Szent a Neve.” /Lk 1, 49/ Lehet, hogy ez az öröm valami miatt (nehézségek, megszokottság, betegségek…) nem érezhető öröm, ezért kell tudatosan ránézni, megörvendezni és hálát adni saját meghívásunk és identitásunk miatt, mert az egyház és a hívők világító toronyként tekintenek ránk, mint akik mutatják az utat a jelenlegi homályos helyzetben. Nem szabad belefáradni a megújulásba, az Istenkeresésbe. Tágra kell nyitni a szemünket az őrhelyeinken. (Iz 21, 11-12) Szemlélni és vágyakozni az Úr érkezésére, hiszen az emberek reménykedve néznek ránk ezzel a kérdéssel: „Őr meddig tart még az éj?” Iz 21,11.

A hálaadás a saját hivatásunk miatt felszabadítja az örömöt és nem engedi, hogy a reménytelenség érzése és alaphangulata gyökeret verjen a szívünkben.

Az emberi természet hajlamos az elcsüggedésre, de mi nem a csüggedés Lelkét kaptuk, mondja egy helyen Szt. Pál apostol, hanem a bátorság Lelkét.

Ha mi is beleragadunk-, mint a világiak- a nehézségek és megpróbáltatások miatt abba az alaphangulatba, hogy mogorvák, ingerlékenyek, kiállhatatlanok, csüggedtek leszünk,  akkor nem csak az imáink lesznek szárazok és terméketlenek, hanem egymás felé sem tudjuk sugározni azt az örömet és reményt, ami abból fakad, hogy meg vagyunk váltva és lélekben azon dolgozhatunk, hogy ez eljusson minden emberhez. 

Isten megajándékozott azzal minket, hogy nem csak egyszer találkozhassunk Jézussal, mint Simeon, hanem minden nap magunkhoz vehessük az Eucharisztiában és egy fedél alatt lehessünk Vele. Istennek legyen hála a sok kegyelemért.