„Kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból” (Ez 37,12)
„Uram, ha itt lettél volna…” (Jn 11,21.32)
Vannak dolgok, amiket alig értünk a Szentírásban. Pld. Isten ígéreteit és annak megvalósulásai, (illetve azt érzékeljük, hogy nem valósulnak meg). És sokszor, bármennyire is szeretnénk (és itt most azoknak szeretnék írni, akik hisznek Istenben) nem úgy valósul meg a saját életünkben: egy vágyott lelki szabadulás, egy remélt ígéret beteljesedés, mint gondoltuk. Istennek legyen hála egy erős hitű keresztény hite kibírja az Istenben való csalódást is, vagy ígéreteinek késlekedését. Nem fenyegetőzik sem az Úr felé, sem az egyház felé, hogy mivel érte egy megpróbáltatás akkor ő elhagyja az egyházat, és Istent is. Ők erősen bele vannak gyökerezve az Úrban és kibírják Ábrahám próbáját. Ha mi úgy éljük meg, hogy az erős hitűek közé tartozunk, azért nekünk is vannak kérdéseink és lelki fájdalmaink. Sajog a szívük egy veszteség bekövetkeztével, egy álmunk szétfoszlása láttán. És imában tudunk azonosulni azokkal, (ebben a történetben Mártával és Máriával), akik Jézusnak azt mondják: „Uram, ha itt lettél volna” (Jn 11,21). Vagyis miért nem akadályoztad meg? Hol voltál, amikor bajban voltam? Amikor a legelviselhetetlenebb volt a szenvedés? És Jézus nem kezdett el magyarázkodni akkor sem, (Máriának és Mártának) és most nekünk sem. Hanem azt mondja: „Ha hiszel meglátod Isten dicsőségét.” (Jn 11,40) Jézus nem a saját dicsőségével foglalkozik ebben a pillanatban, hanem tudja, hogy mi fog történni. Tudja, hogy az Atya annyira szeret minket, hogy mindent a javunkra fordít és közben rádöbbenünk, hogy ezt Isten tette. Az Úrnak van hatalma rá, hogy elvegye a szenvedéseinket, meggyógyítsa a betegségeinket és megszabadítson a félelemektől. De sokkal gyakrabban nem elveszi, hanem erőt ad hozzá, hogy az adott nehézséggel és fájdalommal megbirkózzunk. Az emberi szív olyan, hogyha megkapja, amit akar, akkor elfordulhat Istentől. Vagy legalábbis csökken az Úr utáni vágyódása. Azonban van egy magasabb szempont, ami miatt Isten nem hárítja el az összes szenvedést az életünkből. Ez nem csupán annak a ténye, hogy egy megtört, Istentől elfordult világban élünk, ahol van következménye a bűnöknek. Ez a nagyon és szükségesebb pozitívum a lelki fejlődés szükségessége és lehetősége.
Ha tavasszal rácsodálkozol egy kis növényre, virágra, milyen szép ahogyan fejlődik, nem tudod mennyi küzdelme volt amíg áttörte a földet, hogy a felszínre jusson. Általában azt gondoljuk, hogy ez természetes. Igen az, mert Isten így teremtette őt. De szükséges, hogy ez a növény azt tegye, ami bár bele van oltva a fejlődésének menetébe. Különben nem lesz az aminek lennie kell. Az embernek is megvannak a maga fejlődési szakaszai és ahhoz, hogy ez megtörténjen gyakran találja magát igen nagy kihívások között, pld. meg kell tanulnia az anyanyelvét és ez nem egyszerű. Mennyit hibázik közben. Vagy később meg kell tanulnia különböző dolgokat, amik az előrehaladását és fejlődését jelentik számára. A lelkünk fejlődésével is hasonló a helyzet. Lelki fejlődésünk is úgy van tervezte Isten részéről, hogy találkozunk egy megpróbáltatással egy szenvedéssel és ezekben megtanulunk valamit (és ha kitartunk és nem adjuk fel) előbbre jutunk. Ha visszautasítjuk a próbát visszafejlődünk.
Isten sokat foglalkozik azzal (mert bár vannak, akik ezt nem tartják fontosnak) hogy növekedjen a hitünk. Miért? Mert csak akkor tudja nekünk adni az ajándékait, csak akkor találunk rá arra, hogy mit kell tennünk az életben, hogy hogy Isten mit kíván tőlünk, ha hiszek Istenben és megbízol Benne.
Nemrégen egy pap a szentmisében, amit a Monostorunkban tartott, azt prédikálta: A hit neve = Teljes bizalom a Megbízhatóban. Mindent beleadva, megbízom Istenben. Ráteszem az életemet erre.
Szép amikor Márta azt mondja „Jézusnak Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem, de tudom, hogy most is bármit kérsz az Istentől megadja neked.” (Jn 11,21-22) És Jézus nem azt mondja neki, hogy jól van Márta ezt vártam tőled. Hanem azt „Feltámad a testvéred.” Márta viszont nem várt Jézustól már semmit ebben a helyzetben csak a jövőre vonatkozóan. — „Igen tudom Uram, majd a feltámadáskor az utolsó napon.” (Jn 11,23) Vagyis Márta a jövőben gondolkodott, Jézus viszont a jelenben. Vagyis van, amikor Jézus valamit már most meg akar adni. Pld. Mártának, Máriának és Lázárnak azt a csodát. De van, hogy bármennyire is akarjuk nem kapjuk meg. Isten Jézus által azt üzeni nekünk, hogy az Ő neve az Irgalmas Isten, akiben meg lehet bízni, de nem engedi, hogy manipuláljuk Őt. Tehát sem azt nem kell elérnünk kikényszerítenünk Istentől, hogy megadjon valamit, sem azt, hogy már nem remélünk Tőle semmit. Az Isten csak szabad szívekben tud csodát tenni. Csak abban a szívben, ami mindig kész arra, hogy befogadja, ami Tőle jön, amely keresi az Ő akaratát és főleg abban a szívben, aki teljesen megbízik a Megbízható Istenben. Ez az a fejlődés amiben még hiányunk van és amiben még biztosan fejlődnünk kell, mert erre a szintre csak azok jutnak el akiknek a bizalmukban nincsenek rések.
Meg vagyunk kötözve (jobban, mint Lázár a halotti leplekbe) a saját elképzeléseinktől és vágyainktól. Be akarjuk biztosítani magunkat attól is, hogy meglepetés érjen attól is, hogy fájdalom ne érjen minket. Ezért Istent is be akarjuk határolni és rejtetten irányítani. De meg kell értenünk. Ő az Úr, aki ezt mondja:
„Kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból én népem” (Ez 37,12)
Nem mi vagyunk, akik majd kijövünk a sírból (egy nehézség, egy bűn, egy rossz szokás elhagyása), hanem Isten szabadít meg. Tehát engedni kell és figyelmesnek kell lenni az életed eseményiben. Figyelned kell, bizalommal Istenre, hogy mikor akarja, hogy várakozz Rá, vagy mikor akarja, hogy cselekedj --- Oldjátok fel a testvéreteket, hogy járni tudjon, mondja Mártának Lázár feltámasztása után. Van, amit csak tőled vár az életben, csak te tudod megtenni és Isten számít rád. De figyelned kell Rá.
Hidd el megéri megbízni a Teljes bizalommal a Megbízható Istenben.
Nagyböjt I. vasárnapi elmélkedés
Nagyböjt II. vasárnapi elmélkedés