„Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy az ördög megkísértse” (Mt. 4,1)
Nagyböjti időszakba lépünk és megvan az a vágyunk és reményünk, hogy fejlődjünk, hogy az Úrral való kapcsolatunk mélyüljön. Isten látja a szívünket, erőt ad és a megújulás lehetőségét kínálja fel nekünk. Nem egyedül kell tennünk a lépéseket, hanem számíthatunk Isten hűségére, aki ezt meg akarja adni, a megújulást. És ezt az egész változást a Szentlélek irányítja, aki még Jézust is kiviszi a Pusztába, hogy felkészüljön a küldetésére és szembenézzen a kísértővel. Három nagyböjti szempont a mai vasárnapon.
- „Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust.” (Mt. 4,1)
Nagyon fontos a szerzetesi lelkiségben a Szentlélekkel való „eltelés”. Ez az Egyházban minden keresztény örömteli feladata, de egyben Istentől akart küldetése is. Ez nem egy újabb megterhelő feladat, hanem az Istentől akart küldetés. Miért? Mert, ha eltelünk Szentlélekkel, ha ő veszi át az életünk felett az irányítást, akkor Isten akarata és irányítása szerint fogunk cselekedni és beteljesítjük azt a küldetést, amire kiválasztott minket. Isten akarta, hogy legyünk és küldetést ad a földi életre, legyen ez nagy vagy kis küldetés. Az ettől való húzódozás a mulasztás hibája, ami az illető életében (vagy másokéban) megakasztja Isten tervét. Tehát nem szerénykedni kell, hanem használni Isten ajándékát, amit persze mindenkinek másképp ad. Az egyik testvérnek a buzdítás ajándékát, a másiknak a kedvességet, a harmadiknak az észrevétlen szolgálatot… Lehet, hogy a vezetés karizmáját, vagy a háttérszolgálat alázatos végzését bízza rátok, mindenkinek ad valamit. De itt a Pálos Nővérek Monostorában minden nővérnek megadatik a napirendben meghatározott imaidő.
Tehát, hogy a Szentlélek tudjon használni ezért időt és teret kell adnunk számára.
Arra kérlek titeket, hogy ebben a nagyböjtben minden nap adjatok minőségi időt Istennek. Nem plusz idők kellenek, hanem legyél jelen abban az imaidőben, amit egyébként is végzel. Nem a mennyiség, a minőség a fontos. Állítsd le magadban a belső mozit. Mások szavaival és tetteivel való foglalkozást vagy magad sajnálását. Ez nagyon sok erőt és időt vesz el tőled. Az Atya arra hív, hogy elteljetek Szentlélekkel, a merjétek megtenni a következő lépést, amire Isten hív.: „A pusztába viszem őt” (Oz. 2,16)
- „A lélek a pusztába vitte.”
A Pálos lelkiség jól ismeri a puszta lelkiségét, ahol történnek a fontos és mély találkozások Istennel. Izrael nem Egyiptomban, hanem a pusztában találkozik Istennel. Ki kell menniük hozzá a pusztába (Kiv. 5;3). A próféták szintén a pusztában, a magányban fogják fel Isten szavát. Az Úrral való találkozásból merítenek erőt és merik az Ő nevében hirdetni a megtérés fontosságát, de a bűnbocsánatot is. Mint ahogy nagyon fontos a minőségi ima, hogy mi is meghalljuk Isten szavát magunkra és másokra vonatkozóan, amely mindig ilyen szeretettel teljes: „A pusztába viszem őt, hogy a szívére beszéljek, hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban.” (Oz. 2,16)
Ugyanúgy fontos a puszta lelkisége. Szándékosan említek lelkiség szót, mert tudom, hogy nehéz fizikálisan nehéz megteremteni a magány lehetőségét a világban élve. Bár a Pálos Nővérek kicsit előnyösebb helyzetben vannak, mint a világban élő testvéreink, hiszen a napirend ezt biztosítja az imát és a magányt. A többi embertársunknak a munkahely, a családi kötelességek, aminek meg kell felelni, nem engedik azt, amit a Nővérek mindennap gyakorolnak, hogy vannak magányos imáink, amikor jobban meg tudnunk nyílni Isten felé. Ez nekünk egy küldetés, nem lelki Wellness, pont a lelki harcok, kísértések miatt. Jézus előttünk és értünk ment ki a pusztába, mert a Lélek akarta ezt. Tehát, ahogy a Lélek kivitte a Jézust a pusztába, úgy a nagyböjtben minket is kivisz (ha engedjük), hogy egy szükséges dologra tanítson minket. Hogy mélyebben megismerjük Jézust, és azt a küldetést, amit az Atya bízott rá. Az Úr nem gyönyörködtetni akar minket, hanem hogy elteljünk ugyanazzal a lelkülettel, ami az Ő Szerettet Fiában – Jézusban volt.
- „Ott kísértést szenvedett.”
Szintén Pálos lelkiség, a kísértések elleni harc tudatos vállalása abban a meggyőződésben, hogy harcunk nem hiábavaló. Az engesztelés szellemében valahol, valakinek segít. Vagy a személyes lelki növekedésünket, vagy embertársainknak a kegyelem kiesdése formájában. Tudjuk, hogy a Katolikus Egyháznak az a tanítása, hogy cselekedeteinknek (ide tartoznak imáink és áldozataink) kettős érdeme van, az engesztelő és esdő érték. Tehát amit egy keresztény ember megtehet, vagy elmulasztja, az pont az, hogy imái (ha kegyelem állapotában van) akkor nemcsak magának, hanem másoknak is használ, és imáit felajánlhatja másokért (esdekel, könyörög kegyelemért, közbenjár embertársaiét), vagy engesztel, vagyis jóváteszi, amit nem ő rontott el. A kísértésekről a jövő héten lesz szó. Itt csak annyit, hogy az valóság, hogy a kísértések mindennapos kihívások. Ha nem vesszük fel a harcot a kísértések ellen, akkor azok minket győznek le. Jézus azonban megtanított minket a küzdelemre, amit most nektek is szeretnék átadni. Jézus a kísértést a Szentírás igéjével veri vissza. Nem bocsátkozik párbeszédbe a kísértővel, nem alkudozik, hanem ezt kiáltja neki: „Írva van!” Nem véletlen, hogy a Pálos szerzetesek az Isten igéjén nagyon sokat elmélkednek. Pont azért, hogy vissza tudják verni a kísértéseket, amik különösen a magányban támadnak leginkább. Talán ezért is lehet talán számotokra is nehéz a személyes magányban végzett ima, hiszen a kísértő pont ettől akar eltávolítani titeket. Például az elmélkedésben nem könyv olvasására van szó, és nem zenehallgatásra. Vegyétek elő a Szentírást, és olvassátok, elmélkedjetek rajta. Hogy amikor majd szükséges lesz meg tudjátok „ragadni a Lélek kardját, vagyis Isten szavát” (Ef. 6,17), és magatokért és másokért is tudjátok mondani: „Istenben remélek, nem félek, halandó mit árthat nekem.”