„Ó Jézusom, Irántad való szeretetből, a bűnösök megtéréséért és azoknak a bűnöknek engesztelésére, amelyeket Szűz Mária Szeplőtelen Szíve ellen elkövetnek.”
„Mária Fatimában minden embertől azt kéri, hogy a lelki imádásban adják át magukat Istennek, s ennek a felajánlásnak az egész emberi személyiségben ki kell fejeződnie. Ez a belső felajánlás Isten számára lelki áldozat, és minden embert Krisztus megváltó szenvedésének részesévé tesz.
A bűn engesztelése vagy semmissé tétele, mielőtt bármilyen engesztelő cselekedet lenne, először és alapvetően Isten nevének megszentelése és megdicsőítése. Az engesztelést mint Isten nevének megszentelését kötelező jelleggel úgy kell végrehajtani, hogy megvalósítsuk mindazt, amit ez a Név hordoz: „Isten képe és hasonlatossága Krisztusban”, amit Isten megvalósít és közvetít, amikor az ember bensőjét megszenteli. Isten neve az Ő szentségét jelenti, mert Isten az ő nagyságával, erejével és hatalmával túlszárnyal minden teremtményt, és a névadással birtokba veszi az embert; az ember így teljesen Isten birtokává válik, akit az Ő tekintete ismer, és létezésének legmélyéig uralkodik fölötte.
A bűntől való megtisztulás engesztelés, Isten igazi felismerése, annak az igazságnak az élő megvalósítása, hogy az ember teljesen és feltétel nélkül Istenhez tartozik. Akkor, amikor Isten megtisztítja és megszenteli az embert, az ember hagyja, hogy Isten birtokába vegye őt és így Istent dicsőítse. Átadja neki személyiségét, testét és lelkét, hogy Ő magával ragadja, uralkodjon felette és megszentelje. Ezért ennek az Isten és ember közötti egyedülálló és titokzatos valóságnak a leírására a Szentírás ezeket a szavakat használja: megtisztít, engesztel, megáld, megszentel, megdicsőít; mert Isten így dicsőül meg az emberben. Ez az önátadás a legalapvetőbb és legfontosabb aktus Isten imádásában és nevének megszentelésében. Az imádásnak ezen alapja nélkül más emberi cselekedetek – mint az erények gyakorlása, és ájtatosságok végzése, jócselekedetek, áldozatok, imádságok, felajánlások stb. – semmit sem érnek, sohasem tisztíthatnak meg a bűntől, és nem engesztelhetnek a bűnökért, mert gyökerükben ott marad a teremtmény autonómiájának alapvető hazugsága.
Fatimában Mária elsődleges és döntő kérése – minden más teremtett dolog előtt – az emberi személyiség teljes önátadása volt a transzcendens Istennek.
Valójában a megszentelődés – amely az imádás teljes odaadásában az ember szoros Istenhez tartozásának megvalósítása –
Isten szólítja, és vonzza magához az elesett embert; az embernek meg kell újulnia Isten erejében, hagynia kell magát megszentelni az áldozat által, ami az önmagáról való teljes lemondását és Istennek való önátadását jelenti. Isten nem „elégtételt”, hanem „igazságot” követel az ember részéről, és az igazság abban áll, hogy az ember közvetlenül és kizárólag Istenhez tartozik; az imádás, az áldozatban való önátadás az igazság élő megvalósítása.
Ez az imádás azonban, amelyben az ember átadja magát Istennek, és egyesül Vele, az üdvrend kötelező rendjének konkrét megvalósításában egyedül az áldozat által hajtható végre, és ebben a földi életben sok szenvedéssel jár. Mert a világ, amelyben az ember él születése óta Ádám bukása miatt, nem egy közömbös állapot, hanem folyamatosan uralma alatt áll azoknak az ellenerőknek, amelyek Istentől elhagyva és elválasztva, fizikai hatásokban is látható módon megnyilvánulnak. Ezért le kell győzni a „régi embert”, akit ennek a világnak a kísértései megrontottak. Az imádás az Istennek való önátadásban és az Istennel való egyesülésben fejezi ki a szükséges eltávolodást ettől az Isten-tagadó világtól; az ember nem egyesülhet Istennel, amíg nem irtja ki magából az Isten-káromlást, amely Ádám bűnétől kezdve uralkodik ebben a világban. Krisztus minden bűnt magával vitt a keresztfára, és testében megölte őket azért, hogy akik holtak voltak a bűn miatt, most igazságban tudjanak élni, ahogy Jézus élt, és zarándokolt ebben a földi életben.
Ezért mondja a Szentírás, hogy Krisztus tagjainak hivatása ebben a földi életben az Ő nevében való szenvedés: szenvedni miatta és érte a vele való titokzatos egységben. Maga Isten, az ő gondoskodó szetetetével viszi véghez ezeket a szenvedéseket Krisztus tagjaiban, hogy ezáltal ők is részesülhessenek az Ő szentségében.
Fatimában Mária nem kért mást, mint a Szentírás alapvető és központi parancsának teljesítését: Isten Nevének megszentelését. Szentnek lenni, mint Ő, mert szentség nélkül Istent senki sem szemlélheti. Szentté válni az áldozathozatal által, szentté válni az egész személyiség teljes felajánlása által testestül-lelkestül. Az önátadás megvalósításával az emberek Krisztus szenvedésében részesülnek; éppen ebben áll az Isten számára kedves lelki áldozat. Ennek a belső felajánlásnak az egész emberi személyiségben kifejeződésre kell jutni, vagyis ellent mond az e világ formájának és törvényszerűségének. „Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemetek hódolata. Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkozástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes.” (Róm 22,1-2)
Hála a fatimai Madonnának mérhetetlen hála és öröm fakad tehát lelkünkben, ha a fatimai jelenéseket átelmélkedve mindjobban tudatára ébredünk annak, hogy az engesztelés művében milyen nagy kegyelem és áldás ért bennünket! Nem is lehet azt szóval kifejezni, amit a lélek érez, mikor átgondolja, hogy mit jelent a Szűzanya Szívével egyesülten engesztelni őt és szent Fiát, és ezzel az engeszteléssel megmenteni annyi ezer és ezer bűnös lelket a kárhozat örvényéből. Eszközei lettünk a Gondviselésnek azzal, hogy az Úr az engesztelés művébe belevonta a mi lelkünket is! Akármilyen, kicsiny lelkek, igénytelen kis emberek legyünk is, nagy hivatást kaptunk, mikor a Szűzanya Szívével együtt engesztelő áldozatok lettünk! Hirdessük a Világ Királynőjének jóságát, és legyünk nagy szeretettel, bizalommal anyai Szívéhez, mert akármilyen nehéz idők köszöntsenek is ránk, e szeplőtelen, tisztaságos Szív végül is győzni fog! De ehhez a győzelemhez a mi engesztelésünk és buzgóságunk is szükséges! Meg is hozzuk a Szűzanya szeplőtelen Szívének örömmel!
Milyen az én kézségem ,hozzáállásom az engeszteléshez? Teljesítem –e a Szűzanya vágyát amit Fatimában kért a pásztorgyermekek által? „Segítek-e „ a Szűzanyának ?
A mi negyedik fogadalmunk hív az engesztelésre arra a küldetésre amit Isten nekünk szánt a karimánk értelmében. Teljes-e az önátadásom az Istennek? Tutatosítom-e hogy a lelkek megmenekülhetnek körülöttem (még akkor is ha ebből nem érzékelek semmit) ha hűséges vagyok a mindennapokban a karizmánkhoz?