Pió atya gondolatai saját hivatásáról
„Az én szegény szívem mindig is szeretetben égett a Mindenség Istenéért, ám ugyanígy érzett minden teremtménye iránt. Szívem lángoló szeretetét ugyanis ekkoriban, bár ártatlanul és tudatlanul, a nekem tetsző, örömöt okozó teremtményekre öntöttem. Isten azonban mindig is különleges módon őrködött felettem, belülről dorgált, atyaian, kedvesen szidta meg lelkemet.
Egy szomorkás, de igen édes belső hang visszhangzott szegény szívemben, a szeretett Atya szava volt ez, aki fia elméje előtt felvázolta azokat a veszélyeket, amelyekkel az élet harcai során kellett volna megvívnia. A jóságos Atya hangja el akarta téríteni fiának szívét a gyerekes, ártatlan szerelmektől. Ez a szerető Atya arra kérte fiát, hogy szakadjon el teljesen a földi élet mulandó dolgaitól és szentelje magát teljesen az ő szeretetének.
Ráadásul az Atya, féltékeny szeretetében, gyakran azt is megengedte, hogy a test, ez a földből és sárból gyúrt teremtmény hálátlanul rúgásokkal és ütlegekkel borítsa el fiát, akit ő oly gyengéden szeretett, egészen addig, amíg a fiú meg nem értette, mennyire múlékony és hazug az a szeretet, amelyet ártatlanul és gyermeki módon a teremtmények iránt érzett. (…)
(…) Két ellentétes erő küzdött egymással bensőmben, amelyek állandó harcban álltak és szívemet kis híján kettészakították. Egyrészt ott volt a világ, amely magának akart engem, másrészt pedig Isten, aki viszont egy „új”, másféle életre hívott meg. Istenem, hogyan is beszélhetnék arról a belső kínról, amelyet ekkor éreztem?
E szívemben megélt belső harcnak még az emlékére is újra megfagy a vér az ereimben, mintha az azóta eltelt húsz év sem tudná feledtetni annak borzalmát.
Világosan hallottam a belső hangot, amely arra szólított fel, hogy engedelmeskednem kell neked, jó és igaz Isten, ám a te és az én ellenségeim uralmuk alatt tartottak engem, csontjaimat morzsolták, és bensőmet szaggatták.
Én engedelmeskedni akartam neked, Istenem, lelkem Vőlegénye. Mindig ez volt szívem és elmém legfőbb gondolata és vágya, ám erőt kellett gyűjtenem, hogy rendíthetetlenül eltapossam e mulandó világ hamis csábításait és fenyegető uralmát. Te tudod, Uram, mily forró könnyeket ontottam előtted azokban a gyászos időkben. (…)
Ó Uram, ó Uram, ne engedd, hogy örökséged veszendőbe menjen! Add, hogy az én szegény szívem egyre erőteljesebben érezzen téged, töltsd be az én lelkemet, és vidd végbe bennem megkezdett művedet!”
A HIVATÁS
A hivatás szó gyökere a hívat, hív.
Lehet, hogy nem érted, hogyan hívathat, hívhat az Isten.
Remélhetőleg ezt egy kicsit tisztába tudjuk rakni.
Valójában a teremtésünk tényével Isten minden egyesünket meghív, hogy legyünk vele kapcsolatban. De ezt nem súgja általában a füledbe. Isten igen gyakran meghívását másokon keresztül. Gyermekkorban a szülőkön, tanárokon keresztül, vagy olyan felnőttek által adja tudtodra, akiket tisztelsz, csodálsz, akikben bízol. Ők megosztják veled saját hitedet.
Felnőttként lehet, hogy mások tettei, szavai inspirálnak, akikről tapasztalod, hogy hisznek Istenben.
De van egy másik, mélyebb, misztikusabb szint is, melyet időnként felfedezhetsz magadban, – a szívedben, mely Istenhez vonz, mely belevon téged – időnként még önmagad ellenére is a Vele való kapcsolatba.
Szent Ágoston a Vallomások című könyvében ír saját tapasztalatáról.
„Későn szerettelek, Ó Örök és Új Szépség, későn szerettelek meg, pedig Te mindig bennem voltál, de én nem voltam ott jelen. Alkotásaid szépségei között tévelyegtem. Te mindig velem voltál, de én nem voltam Veled. Azok a dolgok, melyek csak akkor vannak igazán, ha Benned vannak, távol tartottak engem Tőled. Nevemen szólítottál, kiáltoztál utánam, és hangod áthatolt süketségemen.”
Ágoston számára ez a növekedésnek, felismeréseknek lassú, küzdelmes folyamata volt, éveken átküzdött önmagával.
Sheila Cassidy, egy angol orvos, aki a Pinochet regime legkeményebb időszakában dolgozott Chilében, leírja, mibe került neki elhinnie, hogy szerzetesi hivatása van:
„Hogyan vállalhatja el valaki azt az agóniát (haláltusát) és eksztázist, hogy Isten hívja? Az egyik pillanatban lenyűgöz a kiválasztottság kimondhatatlan és hihetetlen megtiszteltetése, és a másik pillanatban a kétségbeesett sírás: Jaj ne, kérlek ne, ne engem hívj, nem bírom elfogadni…. Nekem csak egy életem van, hogyan kérheted tőlem, hogy úgy csináljak, mintha semmit sem jelentene nekem…. Tudtam, hogy válaszúton vagyok. Én jöttem erre a helyre, én kerestem Isten rólam való szándékát, és Ő szólt. Hát igen, mondhattam volna nemet: hogy nem szeretném, nem. Azonban ez világos és egyértelmű elutasítása lett volna. Gondolkoztam rajta, de éreztem, hogy nem akarok nemet mondani Istennek, hanem bármennyire is nehéz, el akarom fogadni az Ő hívását.”
S amint kiderült, Istennek más tervei voltak. Az érdekes, hogy mekkora vágy élt Sheila-ban Isten akaratának megtételére, akkor is, ha ez sokba kerül.
Mindegyikünknek arra szól a hivatása, hogy személyes kapcsolatban legyünk Istennel. Ilyen értelemben minden embernek van hivatása. Minden keresztény alapvető hivatása pedig, hogy Krisztust egyre szorosabban próbálja követni. Az Úr követése, az Ő Igéjének elmélkedése által jobban megértheted, mit kér tőled itt és most és életre szólóan.
A Biblia tele van meghívás történetekkel. Talán segítség számodra, ha átelmélkeded a következő szentírási helyeket:
Kiv. 3, 1-10 1Sám. 3.,1-9 Jer. 1, 4-10
Mt . 13, 44-46 Mt. 19, 16-22 Lk 1, 26-38
Lk 5, 1-11 Jn 2, 35-39 Jn 4, 1-42
A bibliai meghívástörténetek közül néhány igen drámainak és nagyon közvetlennek tűnik. De ha olvasol a sorok közül, megláthatod, hogy még ezek a közismert személyiségek is, akiken Isten kinyilvánította és megvalósította terveit csak küzdelmek árán voltak képesek válaszolni Istennek.
Hogyan hozd meg döntésedet a hit fényében?
- Imádkozd végig, járd végig a megkülönböztetés lépéseit!
- Olvasd a Szentírást, mint a megkülönböztetés útját!
Mi a megkülönböztetés?
A megkülönböztetés olyan folyamat, melyben próbálom felismerni, mit kíván tőlem az Isten, akár egy adott helyzetben, akár életem egészére vonatkozóan.
Rokon az engedelmességgel, hiszen engedelmeskedni akarok Isten tervének, amit felismertem. Isten akarata nem nyakamba vetett teher, hanem alapvetően jó, nekem jó. Sohasem a rossz és a jó közötti választás, mert ez nem választási lehetőség egy hívő ember számára. Ez választás két jó lehetőség között.
A megkülönböztetés azt jelenti, hogy Isten igéjét értelmezzük eseményekre, helyzetekre vonatkozóan, hogy olvasunk az „idők jeleiben”. Ez egy bensőben megtapasztalt ismeret, melynek az érzelmekhez is köze van, nem csak az értelemhez.
Gyakran ellentétes érzelmek viharában vagyunk, sokfelé vonzana a vágyunk. A megkülönböztetés kivezet a viharból, hogy ráébredjünk szívünk legmélyebb vágyaira. Isten nem játszik velünk. Ha őszintén nyitottan állok Isten elé, hogy megtudjam rólam való tervét, akkor szívem legmélyebb vágyaiban felfedezhetem az Ő tervét.
A megkülönböztetés lényege
Van egy alapelv, mely érvényes minden keresztényre bármilyen sajátos hivatása legyen is. Szent Ignác világosan foglalja ezt össze a Lelkigyakorlataiban:
„Az ember azért teremtetett, hogy Istent, a mi Urunkat dicsőítse, tisztelje, szolgálja, s így megmentse a lelkét. Minden más dolog a földön azért teremtetett, hogy segítse az embert elérni örök célját, melyért alkottatott. Ebből következik, hogy olyan mértékben használhatja azokat az ember, amennyiben segítik őt végső célja elérésében, és meg kell szabadulnia tőlük, amennyiben gátolják.”
Olyan egyszerű ez így leírva, de meglepően könnyen, szinte észrevétlenül veszítheti el elsőbbségét életünkben Isten tisztelete, dicsőítése, szolgálata.
A megkülönböztetés lépései
- Imádkozni közömbösségért (szabadságért). A közömbösség szakmai kifejezés itt. Ez nem a „nem törődöm semmivel”. Ez azt jelenti, hogy félreteszem a saját ötleteimet, vágyom megismerni és megtenni Isten akaratát, bármi legyen is az.
Még ha el is kötelezem magamat Isten akaratának követésére, előfordulhat, hogy küszködnöm kell saját ötleteim-vágyaim miatt. Ezért fontos, hogy a megkülönböztetés imádságos legyen. Addig kell rajta imádkozni, amíg ki nem alakul a benső szabadság, közömbösség.
- Képzeld el magadat a sajátos helyzetben, melyről döntened kellene, pl. a papságot, szerzetességet. Kezdj úgy élni, mintha ez lenne a végső döntésed, és vezess naplót. Jegyezd fel a pozitív és negatív élményeidet, érzéseidet egy ideig. Szt. Pál írja:
„A Lélek gyümölcse: szeretet, jóság, békesség, türelem, kedvesség, öröm, megbízhatóság, szelídség és mérsékletesség.” (Gal 5,2,2)
Tehát, ha mélyen nyitva vagyok a Szentlélek vezetésére, és ha a döntési szándékomat az öröm, béke stb. érzelmei kísérik, azt úgy fogadhatom, hogy ez lehet Isten rólam való terve.
Hasonló módon hozz ellentétes döntést egy meghatározott időre, ezzel a felmerült szándékoddal szemben. Éld a mindennapjaidat, mintha ez volna a végső döntésed, és jegyezd fel a pozitív és negatív tapasztalataidat naponta. Még akkor is érdemes ezt a harmadik lépést megtenni, ha már az előző lépésnél egyértelműnek tűnik a válasz, mert ez mintegy hitelesíti a megkülönböztetést.
Imádkozz világosságért, hogy felismerd mi is történt. Melyik elképzelt döntésed vezetett a legpozitívebb és melyik a legnegatívabb érzelmi válaszra?
Az ismeret, tudás még nem döntés. A következő lépés, hogy imádkozz a kegyelemért, hogy meg is tudd valósítani, amit felismertél, egyedül isten akaratára figyelve.
Keress megerősítést. Gyakran csak egy idő múlva érkezik megerősítés, mások döntésén keresztül, a dolgok alakulásán át stb.
A megkülönböztetés lehet, hogy hosszú folyamat, de mindvégig
- imádkozz a Szentlélek vezetésért és bölcsességért
- gyűjts szakszerű információkat a lehetőségekről, melyek között választani akarsz, mert a megkülönböztetés nem működik légüres térben
- keresd a kívülről jövő megerősítést (szeretettel várunk vendégházunkban lelki elcsendesedésre ahol világossá válhat Isten akarata)
- figyeld, mikor növekszik benned az igazság, a szabadság és a békesség.