„A Béke angyala és a Szűzanya is az imádságot kérte a gyermekektől és rajta keresztül minden embertől.

„Imádkozzatok, sokat imádkozzatok!” Ahogy már tudjátok – írja Lúcia nővér – ez a felhívás az Angyal második jelenése alkalmával hangzott el. A szegény gyerekek ott ültek a kút kőlapján, amelyik szüleim háza mellett volt. Az égi Küldött megjelent és a következő szavakkal fordult hozzájuk: „Imádkozzatok, sokat imádkozzatok! Jézus és Mária Szíve általatok akarják irgalmasságuk tervét megvalósítani. Szakadatlanul imádkozzatok, és hozzatok áldozatot a Mindenhatónak. (…) Mindent, amit tudtok, ajánljatok fel áldozatul a bűnök engesztelésére, amelyekkel megbántják Istent, és imádkozzatok a bűnösök megtéréséért. Mindenekelőtt fogadjátok megadással azokat a szenvedéseket, amelyeket az Úr küld nektek, és viseljétek el türelemmel.”

Akkoriban a gyerekek távolról sem sejtették, hogy ez az imádságra való felhívás nemcsak nekik szól, hanem az egész emberiségnek.

„Imádkozzatok, sokat imádkozzatok!” Ez a felhívás az imára hívás megismétlése, amelyet Isten oly gyakran intézett hozzánk, és amit Jézus hagyott az apostolokra és ránk is földi életének utolsó pillanataiban: „Virrasszatok és imádkozzatok.”

A Szentírás számos részében Jézus Krisztussal úgy találkozunk, mint aki példát ad, és az imádságot javasolja. Nemcsak javasolja, hanem meg is tanított bennünket imádkozni…

Sok módja van az imádságnak, vagy annak, hogy Istennel találkozzunk az imában. Melyik a legjobb? Mindenkinek az a legjobb, amely a leginkább segíti őt, hogy Istennel találkozzon és bensőséges kapcsolatot tartson fenn Vele, szív a szívvel, az Atya szeretetétől remegve Jézus Krisztus szívével, átvéve Jézus Krisztus vágyait és érzelmeit, amely eggyé olvaszt bennünket Krisztussal, ahogy Ő kívánta, és ahogy az Atyát kérte: „De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. (…) Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn I7,20-23)

Krisztusnak ebben a magasztos imájában látjuk, melyek Isten tervei velünk kapcsolatban: „hogy egyek legyünk Vele, a Krisztussal való egyesülés által: Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk.” De ezt az Istennel való egységet nem érhetjük el, csak imádság útján: mert abban találkozunk Istennel, és Ő abban a találkozásban közvetíti nekünk kegyelmét, adományait, szeretetét és bocsánatát.

Visszatérve az imádság fajtáihoz, imádságunk lehet mindenekelőtt szóbeli, azaz amikor szavakkal fordulunk Isten felé, akár spontán módon fakad fel szívünkből, akár előre megírt formában történik, mint a Miatyánk, az Üdvözlégy Mária, a Dicsőség az Atyának, a Hiszekegy és sok más, amelyet a Szent Liturgiában használunk.

Ez a legmegszokottabb imádság és a leghozzáférhetőbb is a hívők számára, s ezt Jézus Krisztus ajánlotta nekünk: „Ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved…” (Mt 6,9). Ez a szóbeli imádság legemelkedettebb formája, mert maga az Isten Fia tanította nekünk. Ezért kétszer annyi odaadással, bizalommal, szerénységgel és szeretettel kell ezt imádkoznunk.

Aztán van az imádságnak egy másik formája is, amelyet fel kell ajánlanunk Istennek a szóbeli imádsággal együtt: ez a „munkánk imádsága”, valamennyi állapotbeli kötelességünk teljesítése, az Istennek való szerény alávetettség lelkületével, mert Ő volt, aki ránk szabta a munka törvényét. Szeretettel és hűséggel kell ezt végeznünk Isten és embertársaink iránt. Mindennapi feladataink, bár jelentéktelennek tűnhetnek, ha felajánljuk őket Istennek, a dicséret, a köszönet, a bűnbánat és a könyörgés imádságaivá válhatnak. Kötelességeink teljesítése közben is gondolnunk kell Isten jelenlétére: hinni, hogy Isten és az Őrangyalunk ott vannak velünk, látják, amit teszünk és szándékainkat, amelyek irányítják tetteinket. Ezért munkánkat, pihenésünket, étkezésünket, tisztességes szórakozásainkat fel kell ajánlanunk, mint egy állandó imádságot.

Mivel tudjuk, hogy Isten jelen van, elég, ha eszünkbe jut néha, s egy-egy mondattal Hozzá fordulunk. Szeretetből: „Szeretlek, Istenem!”, hálaadásból: „Köszönet, Uram, minden jótettedért”, könyörgésképpen: „Uram, segíts hűségesnek lennem Hozzád, bocsásd meg bűneimet.”.. Ez a bensőséges és családias beszélgetés Istennel igaz és állandó imádságos életté formálja át munkánkat és napi elfoglaltságainkat, Isten előtt kedvesebbé tesz bennünket, és kegyelmet és igazán különleges áldást hoz ránk.

Létezik a mentális, vagy elmélkedő imádság, amelyet hétköznapi nyelven „meditációnak” neveznek. Ez abból áll, hogy magunkat Isten elé helyezzük, s kinyilatkoztatott titkokról, az Úr életének egy-egy fejezetéről, tanításának egy-egy részéről elmélkedünk… Ez a fajta imádság nagyon hasznos, ha jól csináljuk. Ehhez szükséges arról a témáról beszélgetni Istennel, amelyről elmélkedünk…

Azután van olyan imádság, amelyet általában „szemlélődésnek” nevezünk. Bensőségesebb beszélgetést jelent Istennel: az embert sokkal intenzívebben átjárja Isten jelenléte saját magában, és bensőségesebben átadja magát a kegyelem, a fény és Isten szeretete működésének.

Ilyen természetfeletti légkörtől körülvéve a lélek átitatódik, felemelkedik és átalakul Isten kegyelmétől, amely megtisztítja és magához öleli; egy isteni cselekedet, amelyet a lélek érzékel, de nem tudja, hogyan, magához ölelte, megtisztította, átalakította, és felemelte egy isteni cselekedet, amelyet a lélek érez, de nem tudja, hogyan. Isten biztosan megengedi ezt a kegyelmet egy embernek anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tenne ezért, de az Úr rendszerint várja, hogy az ember elérkezzen odáig, hogy hűségesen járja a szóbeli és a szellemi imádság útját: mert a lélek ezen az úton tisztul meg, és tanulja meg elvetni a földi élet dolgait, hogy egyedül Istennek adja át magát. Kevés, nagyon kevés lélek jut el idáig, mert kevesen, nagyon kevesen vannak azok, akik teljesen megvetik az élet materializmusát, az önszeretetből fakadó ambíciókat, a sóvárgást, a büszkeséget, a kitüntetettséget. És bár ezek a dolgok nem visznek feltétlenül bűnbe, a földhöz kötik a lelket, és megakadályozzák, hogy a természetfeletti legmagasabb rétegeibe emelkedjen. Így sohasem érnek el odáig, hogy megízleljék az isteni szeretet bensőséges élvezeteit, mert Isten csak akkor közvetíti azokat a léleknek, amikor az vágyódik arra, hogy Isten kegyelmét megkapja, kész meghallani hangját és követni az Ő útjait. Nincs semmi a földön, amit ahhoz a boldogsághoz hasonlíthatunk, amelyet az ember ebben az Istennel való bensőséges egyesülésben tapasztal. Sajnos nem tudjuk értékelni ezeket az adományokat, megbecsülni ezt a gazdagságot, s nem tudjuk megélni ezt az ajándékot. Ezért is fontos, hogy az Úr különleges kegyelemben részesít bennünket, amelyet mi nem érdemlünk meg, de amit Ő irgalomból és irántunk való nagy szeretetéből megadja ezt nekünk.

Összefoglalva tehát, az imádság mindannyiunk számára fontos, mindannyiunknak imádkozni kell, legyen az szóbeli, elmélkedés, vagy szemlélődés.

A közös imáról beszélek, amelyben mindannyiunknak részt kell venni. A templomba megyünk imádkozni, hogy imánkat testvéreink imájával egyesítsük; ez történik, amikor összegyűlünk az Eucharisztia ünneplésére, a Legszentebb imádására, a rózsafüzért imádkozni és egyéb közös áhítatban részt venni. Mindenki imádkozik egyedül is – erről se feledkezzünk meg! Minden gyereknek vannak pillanatai, amikor szeretnének találkozni édesapjukkal, hogy elmondhassák neki problémáikat, tanácsot és segítséget kérhessenek tőle. Isten a mi igazi Atyánk: ezért keresnünk kell a személyes találkozás lehetőségét, hogy elmondjuk Neki könyörgéseinket, hálaadásunkat, hűségünk és szeretetünk jelét kinyilvánítsuk; hogy átadjuk Neki nehézségeinket, elfogadjuk segítségét, tanácsait, fényét, kegyelmét és vigasztalását. Ebben az imádságban, amelyet a Krisztussal való bensőséges párbeszédben élünk meg, kell felkészülnünk küldetésünk teljesítésére, amelyet Isten ránk bízott…”

(Hajlák Attila atya/ Fatima című könyvéből )

FELHÍVÁS  AZ  EUCHARISZTIÁBAN  VALÓ  RÉSZVÉTELRE

„Amikor Jézus Krisztus kinyilvánította szándékát, hogy velünk marad az Oltáriszentségben, hogy lelki táplálékunk legyen, a farizeusok megbotránkoztak s nem hittek Neki. De Ő megerősítette: „Én vagyok az élet kenyere… Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért… Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,48-53.)

Ezekből a szavakból világosan látszik, hogy ha nem a Szentáldozásban táplálkozunk, nem lesz bennünk kegyelmi élet, természetfölötti élet. Ez Krisztussal való egyesülésünktől függ, s úgy érhetjük el, hogy Testével és Vérével táplálkozunk. Azért maradt Krisztus az Eucharisztiában, hogy lelki táplálékunk, mindennapi kenyerünk legyen, amely fenntartja bennünk a természetfelettit.

Az oltárainkon jelen levő Krisztus nemcsak táplálék és élet, hanem egyben engesztelő áldozat is, amely bűneinkért kerül feláldozásra az Atyának. Valójában a szentmise a keresztáldozat vérontás nélküli megismétlése; a megölt Krisztus áldozata bűneinkért, a kenyér és a bor színe alatt.

A kereszt, amelyen az életét adta értünk, szeretetének a legnagyobb bizonyítéka, s Ő a saját kezével akarta átadni mindannyiunknak szeretete megnyilvánulásának ezt az élő emlékét, amikor az Eucharisztia ünnepét megalapította az apostolokkal elköltött Utolsó Vacsorán: „Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!”Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.””

(Mt 26,26-28.)

Valójában Krisztus az egész emberiségért adta a vérét, mindenkiért, kivétel nélkül. De az is igaz, hogy nem mindenkit érdekel, nem mindenki tesz erőfeszítéseket azért, hogy Jézus Krisztust, megváltása árát befogadja az életébe, s így kizárja magát a Megváltásból.

Hogyan lehetséges, hogy nem gondolunk azokra, akik nem tudnak, vagy nem akarnak az Ő Testével és Vérével táplálkozni? Mi lesz velük?

„Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,53.)

Ezt a választ adja Jézus Krisztus azoknak, akik nem akarják méltó módon elfogadni az Őáltala felajánlott ajándékot, az Ő Testét és Vérét, amely az Eucharisztiában él és jelen van.

Szentélyeinkbe bezárva, oltárainkon felajánlva, Megváltónk továbbra is feláldozza magát az Atyának, engesztelésül az emberiség bűneiért, s reméli, hogy sok nagylelkű ember akar egyesülni vele, eggyé válni vele azáltal, hogy részt vesz ugyanebben az áldozatban, hogy Vele együtt engesztelő áldozattá válhasson az Atya előtt, a világ bűneiért.

Így Krisztus feláldozza Magát az Atyának Önmagában és az Ő Titokzatos Testének tagjaiban, amely az Egyház. Ez az üzenet felhívása: felajánlani a Szentháromságnak a Krisztus-áldozat érdemeit engesztelésül azokért a bűnökért, amelyekkel megbántják Őt, ahogy az Angyal tanította a három szegény pásztorgyermeket imádkozni: „Legszentebb Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek. Felajánlom Neked a mi Urunk Jézus Krisztus drága Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét, Aki jelen van a föld összes tabernákulumában, engesztelésül a szidalmakért, szentségtörésekért és közömbösségért, amelyekkel megbántják. Szentséges Szívednek és Mária Szeplőtelen Szívének érdemeiért könyörgök a szegény bűnösök megtéréséért.” (Az Angyal üzenete.)

Ezen a ponton felteszem a kérdést magamnak: Ha Jézus Krisztus érdemei és imádsága elegendő a jóvátételhez és a világ megváltásához, miért kéri az üzenet Mária Szeplőtelen Szívének érdemeit, s a mi imádságunkat, áldozatunkat és jóvátételünket?

Azt kell mondanom, nem tudom! Azt sem tudom, mi lenne az Egyház teológusainak válasza, ha megkérdezném őket. De sokat elmélkedtem és gondolkoztam ezen. Kinyitom az evangéliumot és látom, hogy Jézus Krisztus a kezdetektől fogva egyesítette megváltó művét annak a Szeplőtelen Szívével, Akit Édesanyjának választott.

Megváltásunk műve abban a pillanatban kezdődött, amikor az Ige leszállt az Égből, hogy emberré legyen, Mária méhében. Attól a pillanattól fogva és kilenc hónapon át Krisztus vére egy volt Mária vérével, amely az Ő Szeplőtelen Szívéből származott, és Krisztus Szíve összhangban dobogott Mária Szívével.

A Máriától született test, amely Krisztusban az emberek megváltásáért áldoztatott fel, a Mária vére, amely Krisztus ereiben csörgedezett és amely isteni Szívéből kifolyt, ugyanaz a test és vér, amely a konszekrált  kenyér és bor színe alatt mindennapi táplálékunk, hogy megerősítse bennünk a kegyelmi életet, hogy így továbbra is Krisztus Titokzatos Testének tagjai maradhassunk, s olyan mértékben részesedjünk az Ő megváltó művében, amennyire ragaszkodunk Krisztushoz és együttműködünk Vele.

Miután rávezetett bennünket arra, hogy Jézus Krisztus és Mária – aki Krisztus és az Ő Titokzatos Testének Édesanyja – Szeplőtelen Szívének érdemeit felajánljuk a Legszentebb Szentháromságnak, az Üzenet azt kéri, hogy mindannyian egyesítsük velük imádságunkat és áldozatainkat mi, akik Krisztus egyetlen, Máriától származó Testének tagjai vagyunk, amely istenivé lett az Igében, áldozattá vált a keresztfán, s most jelen van az Eucharisztiában, és állandóan növekszik az Egyház tagjaiban.

(Lúcia nővér / A Fatimai üzenet felhívásai /)

Hogyan végzem az imáimat? Ott vagyok –e pontosan az ima kezdésénél? Valóban beszélgetésként élem meg az imát vagy csak kötelesség, amit meg kell tenni?

Az egyéni imáimban és a közösen végzett imáimban kitartó vagyok-e?

Mennyire vagyok” jelen „a szentmisén? Küzdök-e a szórakozottság ellen?

Mennyire erős a hitem? Nem vagyok-e elégedetlen a szentmisék „Gyatrasága” miatt?

Ha igen, mit teszek ellene?