Pünkösd 2021 Csendes napok 1. nap

Ahhoz, hogy a monasztikus életről úgy beszélhessünk, mint ami a Szentlélekben való élet, több megállapítást kell tennünk az elején. E szerint az egész egyház, s így minden közösség illetve minden egyes megkeresztelt ember új teremtmény, melyet a Szentlélek akart, alkotott és éltet. A Szentlélek nem “adalék”, aki azért jön el, hogy élettel töltsön el egy már korábban létező valóságot, hanem Isten teremtő ereje, ő az isteni élet, vagyis ő maga az egyház és a keresztény ember lényege.

 A monasztikus életet manapság karizmának mondják, mely a Szentlélek gyümölcse, a Szentléleknek a történelemben megvalósuló teremtő műve, csak a Szentlélek sugallatára válhat ezen ajándék részesévé, csak a Szentlélek állandó segítségével maradhat hitelesen evangéliumi és mégis mindig új. 

A monasztikus élet tehát pneumatikus élet, mert keresztény, azaz messiási, tehát megszentelt élet (a Christós, a Messiás a Felkent- Megszentelt révén vö. Lk 4,18; ApCsel 11,26). Az egyetlen megszentelő esemény, a keresztség által válik azzá: a keresztségben egyedülálló és meghatározó módon részesülünk a Szentlélek kenetében. Ez az a misztérium, mely megakadályozza azt, hogy a monasztikus szerzetességben elit állapotot lássunk, a keresztények olyan kategóriáját, melyet a többinél különb tagok alkotnak. Valóban nem elit csapat , de radikálisabban éli meg Krisztus követését , mert a tagoknak a szerepe más a testben ,így van ez Krisztus misztikus Testében is amely az Egyház. A Lélek az aki arra indít minket hogy olyan szorosan kövessük Krisztust mint az apostolok. Nyílván hogy a Lélek ugyanaz, de mindenkinek a saját ajándéka van Istentől, aki a többiek javára adja a karizmákat. A Test szolgálatára kapjuk a legapróbbat is.

A szentlélek és a monasztikus élet

E néhány előzetes pontosítás után vázoljunk most fel olyan lehetséges utakat, melyek a Szentlélek és a monasztikus élet kapcsolatának elmélyítéséhez vezetnek. 

 

1. a) “Spiritus expulit eum in desertum”( A Lélek a pusztába hajtotta ki Őt!)  (Mk 1,12): Meghívás a pusztába

 A Szentlélek a pusztába “űzi” Jézust közvetlenül azután, hogy a János által kiszolgáltatott keresztségben leszállott reá. Az Előhírnök János is “anyja méhétől fogva telve volt Szentlélekkel” (Lk 1,15), s a Lélekben növekedve és megerősödve a pusztába ment (vö. Lk 1,18), hogy betölthesse hivatását, hogy a Magasságbeli Isten prófétája legyen (vö. Lk 1,76).

A pusztába való elszánt elvonulás tehát a szerzetes számára sem előzménye a Szentlélek leszállásának, hanem inkább úgy lehetne megfogalmazni, hogy a Lélek ajándékának gyümölcse, következménye. Lehetséges, hogy a monasztikus irodalomban nagyobb hangsúlyt kapott a monachus döntése, választása, mint a vonzás, az Isten hívása, a Lélek indítása, de ha valaki valóban Istent keresi, az csak azért képes erre, mert a keresztség óta benne működő Lélek a pusztába vezeti őt (vö. Óz. 2,14 vulg.: “A magányba vezetem majd – mondja az Úr” „ Azért íme én majd magamhoz édesgetem és kiviszem a pusztába hogy a szívére beszéljek”). A Monasztikus élet a Lélek pusztába szólító hivatása Jézus nyomdokain, Illés és Keresztelő János nyomdokain. Amikor a monasztikus szerzetesség hagyja, hogy elcsábítsa az egyházi berkeket napjainkban uraló ideológia, a hatékonyság ideológiája, a minden áron feltűnni akarás, az emberek között végzett misszióra és a túlhangsúlyozott prédikációra beszűkülő evangelizáció, akkor muszáj emlékeztetni arra, hogy a Monasztikus szerzetesség a Szentlélek pusztában elhangzó szavára adott válasz!

Különböző történelmi korokban a monasztikus szerzetesek időnként vállaltak missziós feladatokat is de ezek nem tartoztak hivatásuk lényegéhez és csak néhány kiemelkedő rendtagok érintettek akiknek megfelelő lelki érettsége volt. Ilyennek voltak régebben a Pálosok missziói is.

Szent Benedek azért vonult el egy magányos helyre, mert a Szentlélek erre indította: Az Egyház részéről valójában senki sem hívta erre. Ahhoz, hogy a szerzetesség megszülessen, és mindig újjászülessen, nincs szükség arra, hogy az Egyház intézményesítse. Nem kívülről hozza létre valaki, hanem olyan karizmatikus jellegű alkotásként jelenik meg, melynek egyedüli szerzője, kezdeményezője a Szentlélek. Tehát nem szabad a meghívásunkat magunknak tulajdonítanunk. Téves azt gondolnunk, hogy az Egyház előbb létrehoz egy Monostort és majd akkor a hivatások özönleni fognak. Nem. Mindig „alulról indul „egy indításra, amit az alapító kap meg és ad tovább azoknak, akiket szintén a Szentlélek indít arra, hogy keressék és megtegyék az Atya akaratát.  Csak a Szentlélek lehet az, aki a pusztába vezet.

Ha azt állítjuk, hogy a monasztikus életet leginkább a puszta jellemzi, ebből még nem következik az emberek elől való menekülés vagy az egyházi közösségből való kivonulás. A monasztikus közösség megpróbálja magát távol tartani a világiasságtól, de tagja a Testnek, az Egyháznak. Elrejtett, pusztai helyzete olyan távolságvétel, melynek folytán a monostor nem az egyházon kívül, hanem pontosan az Egyház szívében van, sorsközösségben minden emberrel, de mégis olyan rejtett, kevésbé látható, nem feltűnő helyen, mint amilyen a mélyben rejtőző szív helye a testben. A szerzetesek saját sivatagjukban beszélnek az emberekhez és keresztény testvéreikhez, de egy “más” nyelven, “másféleképpen” élik meg az üdvösségre meghívott bűnösök közös állapotát. Nagyon fontos, hogy a szerzetesek soha nem különbek a többi keresztényektől csak más kiemeltebb a küldetésük.

1. b) “Et tentabatur a Satana”(És megkísértette a Sátán. Mk 1,13): A lelki küzdelem

A monasztikus hagyomány egyöntetűen tanúskodik arról, hogy a pusztába vonuló szerzetes első lelki tapasztalata a belső küzdelemben a démonnal való szembenézés. Jézus a pusztában harcba szállt a kísértések ellen, ugyanúgy a szerzetes is – aki szívbéli tisztaságra törekszik – felismeri, hogy ütközetet vív, mégpedig nem emberek ellen.(vö. 2Kor 10,3-5; Ef 6,10-12; 1Tim 6,12).

E lelki harc igazi főszereplője, a Szentlélek, aki “kezünket tanítja a harcra, ujjainkat a viadalra.”(Zsol.143,7) Kemény a küzdelem, melyet önmagunk ellen, a bennünk lakó rossz ellen kell vívnunk, kimerítő a háború, de az ember így szerezhet tapasztalatot a Szentlélek hatalmáról, mely által nemcsak a kísértést képes legyőzni, hanem a harchoz szükséges erő is napról napra megújul. A szerzetes, akitől megkérdezik, hogy “Mit csináltok a pusztában?”, azért válaszolhatja azt, hogy “elesünk és felállunk, elesünk és felállunk, újra elesünk, és újra felállunk”. Hála a Léleknek az ember a bukás után erősebb lehet, mint korábban volt, és az Ő fegyvereivel képes előretörni a harctéren, mondja Szent Makáriosz. Nem véletlen hogy Szent Benedek a szerzeteseknek az alázatosság fokain való átjutását a Szentléleknek tulajdonítja.

 A Szentlélek, aki “gyöngeségünk láttán gyöngéden közelít hozzánk” segítségünkre siet: Ő harcol a szerzetes harcaiban, felismeri a bálványokat, melyek csábításukkal kísértésbe viszik őt, s megadja a bölcsességet. Ha pedig a monachus elbukna a küzdelemben, a Szentlélek, aki “maga a bűnök bocsánata”, megtisztítja, és visszaállítja az Istennel való teljes közösséget.

Ha a szerzetes eljut az Isten tökéletes szeretetére, amely elűzi a félelmet; ha eljut odáig, hogy már Krisztus szeretete miatt él szerzetesként, az csakis a Szentlélek miatt lehetséges.

A Szentlélek nélkül a Krisztus-követés kimerítő és kiszolgáltatott háború volna. Aki az aszketikus harcot szabadság és szeretet nélkül, rabszolga módra vívja, az előbb, vagy utóbb otthagyja a küzdelmet, mert a szolgaság házaként éli meg azt; aki viszont fiúként, azaz szeretetből és szabadságban küzd, az mindig az atyai házban marad (Jn 8,35).

1. c) “Abiit in desertum locum ibique orabat”( Magányos helyre ment és ott imádkozott Mk 1,35): Az imádság

A lelki harc mellett, sőt, azon belül találjuk az imádságot, melyet az Isten szava sugall, formál és ural. Ugyanakkor azt is szükséges hangsúlyozni, hogy a szerzetesnek törekednie kell arra a folyamatos imádságra, amit az apostol ajánl (vö. 1Tessz 5,17; Ef 5,20). Ez nem azt jelenti, hogy az igét betű szerint értelmezve valamennyi tevékenységünk közben, minden szituációban szüntelenül valamilyen formulát ismételgetünk. Sokkal inkább a belső életnek arról a képességéről van szó, mely által mindig készek vagyunk meghallani az Isten szavát. Így a meghallás- elmélkedés-imádság dinamizmusa lesz a közelítés módja minden eseményhez, minden személyhez, helyhez és időhöz. A hiteles monasztikus élet nem lehetséges a szó legmélyebb értelmében vett lectio divina nélkül. Éppen az imádságnak ebben a folyamatában tudjuk megragadni a Szentlélek hatékony jelenlétét. Az Igén elmélkedünk, és szinte megrágjuk.

A Szentlélek megelőz minden cselekedetet, és Ő minden tevékenység célja és végpontja. A szerzetes személyes és közösségi imája kitartó legyen, szükséges a mindig és mindenhol uralkodó Lélek jelenlétének felismerése. Vajon nem azért kezdődik a szerzetes imája ezekkel a szavakkal: “Nyisd meg ajkamat, Uram”, ezzel a valódi epiklézissel, mert az Istenhez szószaporítás nélkül szóló imádság szerzője maga a Szentlélek?

 “Ha ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jó dolgokat adni fiaitoknak, mennyivel inkább adja majd a Mennyei Atya a Szentlelket azoknak, akik kérik Tőle” (Lk 11,13).

A szerzetes napi teendőit a zsolozsma imaórái szerint ütemezi. Igen, a Szentlélek indít az imádságra, míg végül Ő maga válik a szerzetes imádságává, mert az illető nem tudja, hogyan imádkozzék (vö. Róm 8,26). A Szentlélek, aki az Istenben meglévő Isten utáni vágyakozás (vö. Róm 8,27; 1Kor 2,10), lelki szárazságunk állapotában képes vágyainkat nevelni, mélyíteni, tágítani, melegíteni, kiegyenesíteni és kijavítani oly módon, hogy Ő maga válik bennünk az Istenre való vágyakozássá. Így, mivel “a kegyelem arra indít, hogy kérjük a kegyelmet” amint a Lélek is arra ösztönöz, hogy kérjük a Lelket, a szerzetes szüntelenül imádkozik, azaz egyre inkább a Szentlélek állandó irányítása alatt áll.

A Lectio divinában a Lélek az, aki megadja a szerzetesnek az Isten legrejtettebb misztériumainak ismeretét. A Szentlélek teszi lehetővé, hogy észrevegyük, amikor az Ige hozzánk látogat, Ő az, aki a szavakat lámpássá teszi mindennapjaink léptei előtt (vö. Zsolt 119,105). Ahhoz hogy az Írások mélyét kutassuk és a mi den napi eledelt találjunk bennük, ismerni kell a Szentlelket.

Pünkösd 2021 Csendes napok 2. nap

 A monasztikus élet célja: A Szentlélek elnyerése

A szerzetes élete nemcsak merít az imádságból, hanem arra kellene törekednie, hogy maga is epiklézissé, a Szentlélekhez szóló könyörgéssé váljon. Életével kérje, hogy a Lélek szálljon le rá, az egyházra, az emberiségre, az egész világra, és vigye végbe a megtisztítás, a megszentelés, a bennünk lakás művét. Az atyák közül többen “az Isten országa bennetek van” (Lk 17,21) kifejezésről úgy vélik, hogy a “Szentlélek bennetek van” állítás szinonimája. Így a “keressétek előbb Isten országát” (Mt 6,33) azt jelenti: Keressétek, kérjétek, próbáljátok befogadni a Szentlelket! A kereszténység, a szerzetesség célja az Isten országa a Vele való közösség, az örök élet, vagyis ez megegyezik a Szentlélek elnyerésével. A monasztikus élet lényege Szent Antaltól kezdve a Szentlélek jelenlétének befogadása. A szerzetesnek úgy kell eltelnie a Szentlélekkel, hogy maga is pneumatoforosszá, lélekhordozóvá váljon.

Remete Szent Antal ezt mondja: “Kapjátok meg ti is ezt a tüzes Lelket, amit én kaptam! Ha pedig azért akarjátok megkapni, hogy bennetek is lakjék, mutassátok neki a test fegyelmét és a szív tisztaságát, s gondolataitokban éjjel és nappal Istenre tekintsetek. Tiszta szívvel kérjétek ezt a tüzes Lelket, és megadatik nektek.” A Szentlélek elnyerése főleg az imádságban kért kegyelem befogadását jelenti. Ezért buzdítja övéit Antal: “Ne kételkedjetek szívetekben, ne legyen megosztott a szívetek, és ne mondjátok azt, hogy >>Ugyan ki nyerheti el?<<. Nem, fiaim, ne hagyjátok, hogy ezek a gondolatok elárasszák a szíveteket, hanem inkább kérjétek tiszta szívvel, és elnyeritek a Szentlelket.” De a Lélek elnyerése azt is jelenti, hogy a kegyelmet magas áron, az állandó megtérés, a küzdelem árán kell befogadnunk. Mattá el Meskin így kommentálja a fentieket: “Mindaz, aki elolvassa Antal leveleit, olyan lelki benyomásra tesz szert, amely nem szűnik meg soha. Tűz, tűz, tűz. Antal egész tanításának alapja az isteni tűz, mely a szívben lakik. S ez a tűz maga a Szentlélek, Ő a tűz, mely a lelki élet titka.” 

A sivatagi atyák tanítása: “ontsd ki véredet (a lelki harcban), és nyerd el a Lelket” (Longinosz 5). A szerzetes hivatása, hogy saját monasztikus életének keretei közt élje meg azt, ami minden keresztény feladata: Meg kell valósítania azt a húsvéti átmenetet, mely a halálból a feltámadásra vezet; hordoznia kell a keresztet, sztauroforosszá kell válnia, s ugyanakkor a Szentlelket elnyerve pneumatoforosszá, a Lélek hordozójává kell lennie.

 A szerzetes, aki megküzd a világ szellemével és elveti azt, Isten lelkét kapja meg, s így megismeri az Isten kegyelmének ajándékait.(vö. 1Kor 2,12). A keleti, orosz hagyományban pedig Szárovi Szent Szerafim fogalmazza újra a monasztikus és a keresztény élet célját Motovilovval folytatott párbeszédében: “Keresztény életünk igazi célja a Szentlélek elnyerése, míg az imádság, a böjt, a virrasztás, a javak megosztása és az egyéb, Krisztus szeretete miatt véghezvitt jócselekedetek mind csak eszközök ahhoz, hogy elnyerjük a Szentlelket.”

 

A Lélek gyümölcsei a monasztikus életben

Pál apostol arra emlékezteti a keresztényeket, hogy amennyiben a Lélek vezetésére hagyatkoznak, nincsenek alávetve a törvénynek (vö. Gal 5,18 köv.), majd a világiasság cselekedeteivel szembeállítva felsorolja a Lélek gyümölcseit: “szeretet, öröm, béke, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önuralom”. Pál által felsorolt ajándékok főleg a szeretet a monasztikus életben a Lélek eme egyetlen ajándéka főleg az alázatban, a szabadságban és a kölcsönös szeretetben nyilvánul meg.

a, Alázat

A sivatagi atyák egyöntetűen tanítják, hogy ahhoz, hogy a Szentlélek egy szerzetesben lakozzék, tiszta szívet kell találnia őbenne: “A szerzetes alázatosságán megpihen a Szentlélek.”Az alázatosság kemény zarándokútjának végén nagy meglepetésünkre nem az egyház életének egyik példamutató szentje, nem egy tökéletes aszkéta áll, sem a korábbi monasztikus élet egy kiemelkedő képviselője, hanem egy alázatos bűnös, a vámos, akinek Isten megbocsát alázatossága miatt. A szerzetes nem hangoztathatja, hogy ő bűnös Erről belülről kell meggyőződve lennie.

 Az alázatosság a Szentlélek gyümölcse, melyet csak az Ő ajándékaként, jelenléte által, az elszenvedett és elfogadott megaláztatásokon keresztül nyerhetünk el, s ezek közül az első saját gyengeségünk elfogadása. Az alázat gyümölcs, a megaláztatás eszköz. A megaláztatást el kell szenvedni, az alázatot viszont nem lehet megkaparintani, mert az alázat isteni, sőt, a Szentlélek sajátja. A Szentlélek végtelenül alázatos, Ő maga a személyes alázat. A soha meg nem ragadható, állandóan rejtőző Szentlélek – aki lemond arról, hogy arca legyen – a megtestesülés szolgálatában áll, de maga nem testesül meg; küldött, de nem válik soha küldővé, ajándék, mely nem lesz ajándékozóvá.  A Lélek alázata, Isten alázata, a keresztény alázata.  Minden igazi szeretet alázatos, képes megalázkodni a másik előtt, sőt, ebben az önkiüresítésben még boldogságra is találhat: örül annak, hogy a másik érdekében elveszíti önmagát.

A szerzetes sosem tudja alázatossá tenni önmagát úgy, hogy végrehajtja azt a tervet, amit az életszentség vagy az egyéni tökéletesség elérése érdekében tűz ki maga elé. Ez csak nagyobb gőg felé vezetné. Amit tehet, az a megaláztatások elfogadása egészen Krisztus gyalázatának megtapasztalásáig (vö. Zsid 13,13), addig, hogy a legutolsónak, mindenki által elvetettnek érzi magát. Nem tudjuk kikerülni a megaláztatást. A megaláztatásokban való hosszú és fáradságos kitartás teszi a szerzetest alázatossá. Mindez nem jelenti azt, hogy jelentéktelenné, semmivé válik, éppen ellenkezőleg: pont alázatossága miatt tud boldogan élni, hiszen a Szentlélek úgy átjárja, olyannyira benne lakik, hogy szelíddé, kedvessé teszi őt. Egy apoftegma arról számol be, hogy amikor Antal meglátta az ördög összes hálóját, remegve így szólt: “Ki menekülhet meg mindezektől?” Egy hang pedig azt válaszolta neki: “Az alázatosság.”

 Lélek működését az által tapasztalhatod meg, hogy a szívedben megszületik az igazi alázatosság. A te szemedben ezután már minden ember nagy és szent lesz, nem lesznek többé számodra jók és rosszak, igazak és bűnösök. Pont az alázatosság az ami készteti a szerzetest,  hogy ne ítélkezzen az Úr szava szerint.”  Mit nézed a másik szemében a szálkát mikor a te szemedben gerenda van . Vedd ki előbb a szálkát …”(Mt. 7 1-5 )

b, Szabadság

 A szabadság szintén a szerzetesben lakó Szentlélek gyümölcse. “Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17b).

“A Lélekkel eltelt szerzetes, aki a regulát már nem törvényként tartja meg, az szabadsággal megajándékozott ember, amint az apostol is mondja: “Erre a szabadságra szabadított fel minket Krisztus” (Gal 5,1).

“A fiak szabadok” (Mt 17,26), tehát a szerzetes is szabad, a szabadság légkö­rében él. Ismeri a szabadság tökéletes törvényét (vö. Zsid 1,25; 2,12), a fedetlen arccal való beszédes, közbenjáró jelenlétet Isten színe előtt, és a tanúságtévő jelenlétet az emberek előtt (vö. 2Kor 3,7-12; Fil 1,19 . Az Isten fiává lett szerzetes Jézus testvérének érzi magát, sőt, testvérének és barátjának. A Lélek emberévé vált szerzetes valójában nincs tudatában saját szentségének, hiszen önmagától is megszabadult.

c, Kölcsönös szeretet (“communis caritas”)

A szerzetesekben külön-külön ott lakozó Szentlélek legfőbb gyümölcse végül az, hogy a cenobita közösségben lakóhelyet készít magának. A szerzetesnek elsősorban a közösség szeretetét kell ismernie, tanulnia, gyakorolnia, amíg el nem jut a szeretet közösségére. A közösség a Szentlélek gyümölcse. Amint egykor a Szentlélek sugallta az apostoloknak a közösségi életet (545D), ugyanúgy a szerzetesek osztozását is Ő vezeti (556C; 557B). A közös jó elérése érdekében a közösség szerzeteseinek karizmáján keresztül Ő maga tárulkozik fel, s a karizmák így végül “közös tulajdonná” lesznek. A Szentlélek a testvériség motorja, mert Ő maga a szívekbe kiáradt szeretet, amely a testvéri jóságot, szeretetet lehetővé teszi.

A közösségi élet a szeretet speciális iskolája, mert – mondja Szent Iréneusz – “ahol a közösség van, ott az Isten lelke, és ahol az Isten Lelke van, ott megtalálható a valódi közösség és minden kegyelem”.

Mindig a Szentlélek az, aki a közösség összetett egységét létrehozza, egységet, mely azonban merőben eltér minden uniformitástól. Az hogy nem vagyunk egyformák a Szentléleknek nem jelent akadályt, hogy Isten művét létrehozza, az viszont már akadály lehet, ha folyamatosan szidjuk magunkat, a közösségünket, hogy –hogy lehetünk ilyenek, tökéletlenek, töredezett közösség vagyunk. Ha hiányt veszünk, észre akkor kérnünk kellene a Szentlelket, hogy újítson meg minket. És hol kaphatjuk meg, máshol amit kérünk, ha nem az imában kérjük. Azt mondja Szent Antal, hogy mindenki, aki megkapja, a Szentlelket annak nem önmagáért kell csak imádkoznia, hanem felebarátjáért. Így a Szentlélek megajándékozhat minket azzal, törekedjünk a testvéri szeretetre az egymásnak való megbocsátásra. Egy másik lelki szerző azt mondja, hogy a Közösség tagjai az egymásért mondott megbocsátó imából él, vagy nem él.

Az a szerzetes, akiben a Szentlélek lakást vesz, mindenek előtt a részvét ajándékát kapja meg: az együtt szenvedés (con-passió), együttérzés, közös teherhordozás ajándékát, s végül eljut odáig, hogy így szól az Úrhoz: “Veszíts el egy bárányt, engem, de menj, és mentsd meg az összes többit!”

A közösségi élet, amit a Szentlélek meg akar szentelni nem könnyű. De nem lehetetlen, hiszen egy nagy szerzetesi hagyomány áll példaképpen előttünk.

Talán érdemes ránézni arra, amivel mi is találkozunk mindennap a hétköznapokban. Szent Benedek azt fogalmazza meg a regulájában, hogy a szerzetesek ne tegyenek igazságtalanságot, ha pedig őket ért ilyesmi, akkor tűrjék békével. Ellenségekért Krisztus szeretetében kell imádkozni és áldani kell, nem átkozni. És ha valaki haragosunk lett, akkor még napszállta előtt béküljünk ki.

Szent Ágoston is azt mondja a regulájában: hogy ugyanaz a száj gyógyítson, amelyik a sebet okozta.

Nem problémamentes életre kaptunk meghívást, hanem a Lélek indításait követve engedjük, hogy életünket átalakítsa és formálja az Úr.

Fordította: Baán Izsák OSB

Szerző: Enzo Bianchi

Kiegészítette: Mária Teréz nővér MSPPE