Kedves Atyák és Testvérek,

Amikor egy évvel ezelőtt elkezdtük Alapítónk, Boldog Özséb halála 750 éves emlékezetének megünneplését, senkinek sem jutott eszébe, hogy Isten Gondviselése teljesen más utakon fog vezetni minket, mint ahogyan azt elterveztük. Az elképzeléseinkből nem sok minden valósult meg. A pandémia, amely az egész világot érintette, keresztülhúzta számításainkat. Ma már tudjuk, hogy úgy is tekinthetünk a járványra, mint az idők jelére, mert rajta keresztül tudatosul az emberiség saját tehetetlensége a természet erőivel szemben, bármekkora tudományos és technológiai fejlettséggel rendelkezik is. Alázattal és együttérzéssel állva az új betegség által okozott sok emberi tragédia előtt, egyúttal szeretnénk ebben az irgalmas Isten felhívását is látni, aki arra emlékeztet minket, hogy emberekként teljesen Tőle függünk, és minden, amivel rendelkezünk, az Ő ajándéka, és Ő egyedül az élet és halál ura.

Ha életünket a hit szemüvegén keresztül nézzük, azt látjuk, hogy a legutóbbi hónapok a maguk nemében egy katekézis voltak. Alapítónk életéről elmélkedve felvetődik a kérdés, hogy ő a maga korában részese volt-e hasonló, az élet által adott katekézisnek? Annak ellenére, hogy erre vonatkozóan nem rendelkezünk biztos tudással, annyi biztos, hogy az isteni Gondviselés őt is különböző tapasztalatok által vezette. Éppen a tapasztalatok ihlették őt arra, hogy a Duna menti hegyekben rejtőzzön el, hogy később itt gyűjtse össze az Istennek teljesen átadott férfiak első közösségét.

Boldog Özséb saját Isten iránti hűsége által szólít meg minket. Olyan férfiként áll előttünk, mint akinek jellemző vonása a kitartás és a választott életút következetes megvalósítása. Ennek magyarázata egyedül az Isten iránti szeretet lehet, amely kész volt a teljes önátadásra. Itt rajzolódik ki az ő különleges karizmája is. Isten iránti szeretettől égve és kitartva ebben hűségesen, képes volt követni az elöljáróinak való engedelmesség szellemében megkülönböztetett indításokat, és életpéldájával így másokat is vonzott az Istenhez. Ő volt az az égő tűz, amely másokat is lángra gyújtott, vonzott és maga köré gyűjtött. Ami azonban különösen is fontos, hogy nem önmaga felé irányította mások figyelmét, nem tette őket önmagától függővé, hanem mindig a Megváltó felé terelte őket.