„Legyetek tehát készen, mert melyik órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia!” Mt. 24, 44.
Minden időben és korban aktuális volt Jézus rendelkezése. Legyetek készen. Jézus maga sokszor hasonlította ezt a készenlétet a menyegzőre való készületül. Vagy ahhoz az Úrhoz, aki messze idegenből érkezik haza. És mindkét emberi hozzáállást leírta. A kitörő örömöt, mert jön a vőlegény és a félelmet, mert visszajött az Úr és elszámol a szolgáival.
És mielőtt még túl gyorsan besorolnánk magunkat vagy az egyik, vagy a másik kategóriába, azelőtt álljunk meg egy pillanatra. Maga Jézus határozta meg a küldetését, hogy nem az igazakhoz és nem az egészségesekhez jött, hanem azokhoz, akiknek szükségük van a gyógyításra és a szabadításra, akkor miért van bennünk az, hogy jobban félünk (talán még szerzetesként is) attól, hogy szigorú és kíméletlen Úrként fog visszajönni? Nem azért kaptuk a szerzetesi meghívásunkat, hogy megismerjük és magasztaljuk Isten végtelen irgalmát? Hogy életünkkel hirdessük, mert megtapasztaltuk, hogy Irgalmas az Úr. Nem azért csitulhat bennünk az ítélkezés, mert belátjuk, hogy nem mi vagyunk az Isten, akinek joga van a világot helyre állítani és meggyógyítani, hanem csak meghív minket, mint Jegyest és szolgát, hogy a világ gyógyításában és helyreállításban részt vegyünk?
Nem kellene vádolnunk magunkat, mert lelkileg és gyakran fizikálisan sem tudunk megtenni olyan dolgokat, amiket jó lenne. Mindannyian kissé vagy jobban betegek vagyunk és bűnösök is. De Jézus, aki megbocsátani és gyógyítani jött, ránk is ki akarja terjeszteni irgalmát, mint minden emberre szeretné. És ezt rajtunk akarja elsőként megmutatni, mert a többi ember inkább teljesen elfordul tőle, csakhogy ne kelljen változtatnia, hogy ne kelljen elismernie, hogy gyenge.
Szerzetesként, Jézus Jegyeseként és szolgálójaként arra kapunk meghívást mindig, de különösen ebben az adventi időben, hogy Legyünk készen. A várakozás megpróbál mindenkit. Mindig lesz, amivel nem leszünk elégedettek. Vagy magukkal, vagy másokkal. Minden a tökéletlenség, a mulandóság, a befejezetlenség, az értelmetlenség jegyeit hordozza. Azért, mert szerzetesek vagyunk, még nem vagyunk még készen, csak úton vagyunk. Tehát Jézus mivel tud mindenről, ami velünk történik vagy amit átélünk, azt is tudja hol tartunk éppen. Azt is tudja milyen erőre, vagy megpróbáltatásra van szükségünk.
Remete Szent Pál, Esztergomi B. Özséb, vagy bármelyeik magyar szent akkor tudott kiszakadni abból a mókus kerékből, ami minket is fogva tart, amikor mélyen elhitték, hogy nincsenek egyedül. Hogy Isten szereti őket. Hogy már nem tekint szolgának bennünket, hanem barátainak (Jn. 15). Mindazt, amit kér, tőlünk megadja az erejét is „mindenre van erőm Abban, aki engem megerősít”.
Ma nagyon divatos azt mondani, hogy „könnyű ezt mondani”. Hallunk egy buzdítást, egy tanítást, egy jó tanácsot és azt mondjuk „könnyű ezt mondani”. Ez egy finom, de ravasz önigazolás, ami rávesz sok keresztényt és szerzetest is, hogy még azt a kis jót, azt a kis változást se tegye, meg amit megtehetne. Szinte mindig a múltban vagy a jövőben élünk. Vagy kesergünk, hogy mit nem tettünk meg, vagy, hangoztatjuk, hogy régen jobb volt. Vagy azt gondoljuk (a jövőre vonatkozóan) hogy majd, ha jobb lesz a körülmény akkor majd meg fogunk változni. Csakhogy ezzel sok dolgot nem teszünk meg és sok kegyelmet is elszalasztunk. Talán lehetne ennek az adventi időszaknak a gyakorlata, hogy megtesszük, tudatosan a naponta elénk kerülő: jócselekedet, imát, a mellettem levő felebarát szükségeinek önzetlen szolgálatát, a saját lelkünkkel való törődést. Mindenki, ha figyel magára, akkor pontosan tudja mit szokott elmulasztani és halogatni.
Ezzel tudunk felkészülni Jézus Krisztus születésének méltó ünneplésére.
Kedves Olvasó, aki olvasod ezeket a sorokat Pálos Nővérközösségünk imádkozik érted, hogy tudj tenni néhány szükséges lépést az Úr felé, aki mindig érkezik hozzád.