Mária Franciska nővér tanúságtétele
Hogyan lettem pálos nővér?
Budapesten, 1983-ban születtem. Édesapám villamosmérnök, édesanyám orvos, egy testvérem van, bátyám, aki kevéssel idősebb nálam. A családban csak apai nagyszüleim gyakorolták vallásukat, ők reformátusok. Az ő hatásukra lettünk mi is bátyámmal megkeresztelve, még konfirmáltunk is, de sosem jártunk templomba.
Gyerekkori vallási élményeim így alig voltak, de emlékszem, Nagyapám beszélt egyszer Isten örökkévalóságáról, és Nagymamám, amikor náluk nyaraltunk, esténként mindig imádkozott velünk. Nagyon jó erre visszaemlékezni.
Még két érdekes dolog jut eszembe a nevelésemről: szüleim engedékenyek voltak, el is kényeztettek, nem voltak szigorú normák vagy fegyelem. Mégis, nem volt szabad hazudni, és mindig lehetett bocsánatot kérni. Utólag rájöttem, ez a vallásosság utolsó nyoma lehetett, vagy a lelkiismeretesség, amit Isten oltott beléjük.
Házasságuk tönkre ment, érettségi évében édesapám elköltözött tőlünk. Én és bátyám édesanyámmal maradtunk. Nagy fájdalom volt ez neki, és én nem tudtam segíteni; zavart, hogy ennyire tehetetlen vagyok, vádoltam is őt magamban, meg sajnáltam is.
Szüleim a válás ellenére minket továbbra is nagyon támogattak, és mindent megadtak, ennek is köszönhető, hogy felvettek a volt Kertészeti Egyetemre, tájépítész mérnök szakra. De egyre önzőbb lettem, és nem találtam a helyemet. Nehezen ment az egyetem is, édesanyámmal való kapcsolatom is romlott, szinte rettegtem, hogy “nem tudom magamat megvalósítani”. Egyre jobban szétszóródtam: barátok, hobbik, pár-keresés… Közben beiratkoztam még egy szakra, de nem tudtam lelkiismeretesen végezni azt sem.
Amikor már nagyon feszült volt a helyzet, szinte semmit sem segítettem otthon, gyakori viták voltak, és az iskolától is csömöröm volt, sikerült – szinte, mint egy kiskapun át – megszökni, nyertem egy tanulmányi ösztöndíjat Olaszországba. De hosszútávon ez sem javított a bensőmön, még akkor sem, ha látszólag tágult a látóköröm. Sok bűnbe belementem, amikbe itthon inkább csak belekóstoltam. Vizsgáim egy részén is csak kegyelemből engedtek át.
Amikor hazajöttem, egy vitában majdnem megütöttem édesanyámat. Ezen a ponton szólt a lelkiismeretem: annyira megijedtem magamtól, hogy elmentem pszichológushoz. (Vallásos eszközökre akkor még egyáltalán nem gondoltam.) Igazi megoldás nem született. Megállapították, hogy normális vagyok, ebben az életkorban el kell szakadni. Lett is egy párkapcsolatom és elköltöztem otthonról.
Bár meglett a diplomám, munkát nem találtam, és főleg tehetetlenkedés, üresség-érzés, keresés uralkodott bennem. Egyáltalán nem tudtam beosztani az időmet. Szinte állandóan irigykedtem környezetemre, szerencsétlennek éreztem magam, ha nekik valami sikerült. Én nem tudtam önállóan fenntartani magam, szüleim támogattak. Próbálkoztam MLM rendszerrel, Agykontrollal, ezoterikus könyvek olvasásával, jóssal, harcművészettel…
Végül is a párkapcsolat tönkremenetele és a szakítás által hozott ki Isten a mélypontról, ugyanakkor édesapám révén rendszeres munkám lett, és ez is segített. Meghívtak egy Alfa kurzusra, (ami egyfajta bevezetés a kereszténységbe, előadásokkal) ahol Isten megérintett, és igazi bűnbánati könnyeket adott. Úgy éreztem, hogy a benső romhalmazomat, a szétesettségemet Neki lehet adni. Ő valahogy össze fogja rakni. Katolikusok tartották a kurzust – hogy ezután tovább haladtam, azt az egyik tag lelki vezetésének és a csoport igazi szeretetteljes hozzáállásának köszönhetem: befogadtak.
Még sok lépés kellett ezután a szerzetességhez: mégis, lelki vezetőm domonkos nővér volt, úgyhogy Isten már ezáltal is mutatta az utat. Nagyon vágytam gyónni, de ehhez katolikussá kellett válnom. Első lépésként egy atya azt mondta: gondolkozzak az Eucharisztián. (Ő szerintem, már sejtette, hogy nem véletlenül kerültem hozzá, katolikusok közé, és nem véletlenül vágyom gyónni.) De én nem nagyon értettem; akkor úgy gondoltam ősztől elkezdek katolikus hittanra járni, és azalatt “gondolkodom”…
Ebből viszont semmi sem lett, mert megint nyertem egy 3 hónapos szakmai gyakorlati ösztöndíjat Olaszországba. Ez azt jelentette, hogy megszakad az Alfa csoporttal a kapcsolatom, nincs lelki vezetés, se hittan, és nagyon féltem, hogy kint elveszek, visszaesek a bűnbe. Nem is akartam kimenni. Kaptam mégis egy jó tanácsot: ne magamat nézzem, szolgálni menjek ki. Ez segített.
Isten fogta a kezem minden nap: a szállásom lánykollégium volt, amit apácák tartottak fenn (ide szinte csoda volt, hogy én bekerülhettem, mert hivatalosan nem is voltam diák, rászoruló sem igazán, és olasz sem). Ez nem csak segített kicsit napirendet tartani, de minden nap reggel hallgathattam Szentmisét. A napi Evangélium volt a mindennapi kenyerem. Egy idő után, hála az egyik ottani nővérnek, hittanra is járhattam – egy élő hitű latin-amerikai közösségbe, amelyet kapucinus atyák vezettek. Most is előttem van, amikor a Szentmiséről kérdeztem a plébánost: Miért olyan fontos? Rám nézett, és spanyolos akcentusával és temperamentumával mondta: “Ezért az első keresztények a katakombákban meghaltak, olyan fontos!”
Ezek után még mindig nem értettem, de imában újra kértem Istent, mutassa meg, hogy egy kicsit mégis érthessem. Meghallgatott. A következő Szentmisén Ő maga válaszolt, és azóta sem kaptam olyan kegyelmet. Csak ahhoz tudom hasonlítani, mint mikor Saul, azaz Szent Pál leesett a lováról, mert Isten fénye elvakította. Életem értelmet kapott ezután. Megértettem, hogy Isten a Szentmisén van jelen, nem máshol. Akit én kívül kerestem, ahogy nagyon sok ember, belül van, és ott van.
Ezek után szinte elrepült a három hónap. Sokat tanultam még napról napra a közösségben, és a Szűzanya is gondjaiba vett: itt hallhattam életem első rózsafüzér imádságát is, az egyik házi csoportban. Megérintett ezeknek a szegény, egyszerű bevándorlóknak a mély hite, bátorsága, ragaszkodása a Szűzanyához. Kezdtem sejteni, hogy Őelőtte nem a tanultság számít. Ő a tág értelemben vett szegények igazi Anyja.
Végül még egy pár napos lelkigyakorlatra is eljuthattam. Ahogy ott az Oltáriszentség előtt imádkoztam, egy ige fogott meg, melyben az Úr a pusztába hívja népét. Úgy éreztem, nekem is valahogy a pusztába kell mennem Őutána.
Bár rengeteg kegyelmet kaptam kint, mégis éreztem, hogy nem tudnék hosszútávon Olaszországban élni. A Jóisten tehát ezalatt a három hónap alatt lerakta a hivatásomhoz az alapokat: Szentmise, Rózsafüzér, Szentségimádás, magyarság iránti elkötelezettség és meghívás a pusztába. Csupa jel a pálosság felé. De hazatérésemkor csak annyit tudtam, hogy elsőáldozásra kell felkészülnöm, és szerzetesrendekhez elmennem, érdeklődni. Azt sem láttam még tisztán, inkább szemlélődő lennék-e vagy tevékeny, bár az ima nagyon vonzott. Az is kiderült hogy a bérmálkozás is szükséges, fontos lépés még, tehát legalább másfél évnek el kell még telnie, mire én elköteleződhetek. Elsőáldozás után napi szentáldozó lettem, tapasztaltam ennek a megtartó erejét. Félállásban helyezkedtem el, ezalatt Isten tovább tudott vezetni. Sok nővér, atya, világi hívő segített, imával, lelki beszélgetésekkel, oktatással. Részt vettem az Útkeresés Éve nevű programon, ez rengeteg jót, önismeretet, közösségi- és imatapasztalatot adott. Ebben az időszakban ismertem meg a pálos nővéreket is, és részt vettem náluk egy hivatástisztázó lelkigyakorlaton.
Először itt hallottam Fatimáról, a Szűzanya megjelenéséről, és, hogy a látnok-gyerekek imádkoztak, és áldozatot hoztak a bűnösökért és a békéért. Először megdöbbentett, hogy a Szűzanya az ima mellett áldozatot, szenvedést is kér ezektől a kicsi gyerekektől. Azt gondoltam, hogy ha ezt egy felnőtt vállalja, rendben van, de gyerekektől ilyen nehezet kérni… Ellenkeztem, tiltakoztam ez ellen. Talán ezért is kerestem tovább, más közösségeket. De a Lelkiatyám is ajánlani kezdte nekem a “Fatimáról beszél Lúcia nővér” című könyvet, anélkül, hogy tudta volna, hogy én erről már hallottam a lelkigyakorlaton. Ezt jelnek vettem, és nagyobb hittel olvastam a könyvet. Végül annyira izgatott, hogy valóban segíthet-e az áldozat másokon, hogy feltettem: kipróbálom az Úr előtt.
Volt egy barátnőm, aki akkor sokat szenvedett a házasságuk miatt, a férje nagyon keveset segített. Aznap, amikor beszéltem vele erről, gondoltam, hozok egy pici áldozatot, mert itt tényleg csak a kegyelem segíthet. (Mintha a fogamat húzták volna, pedig tényleg pici önmegtagadás volt.) Utána nem találkoztunk egy ideig és én el is felejtettem az egészet. Istent távolinak éreztem. Aztán egész váratlanul újra beszéltem a barátnőmmel, aki csak mellékesen jegyezte meg: ” Képzeld, a férjem magától felkelt a számítógéptől, és megkérdezte, mit segítsen. Én úgy megdöbbentem!” Hát, én is! Isten meghallgatott! Nem szóltam semmit, csak ujjongtam belül. Hogy ezt én szavakkal, meggyőzéssel, a magam erejéből sosem érhettem volna el, az biztos. Ez a kegyelem volt. Ugyanakkor meg is rendültem, hogy Isten ennyire jó… Azt is sejtettem, hogy nem véletlenül adta meg, hogy ennyire lássam az ima- és áldozat eredményét; nekem ezt kell folytatnom. A családomra gondoltam, ahol szintén lehetetlennek látszó problémák, berögződések, meggyőzhetetlen egyéniségek, végtelen viták, feszültségek vannak. Isten kegyelme egy pici áldozattal és imával többet mozdíthat ezen, mint sok-sok óra egyezkedés, kínlódó vitatkozás.
Így került közel hozzám az engesztelés gondolata, ami a pálos nővérek karizmájához, a mi karizmánkhoz tartozik. Nálunk nagyon fontos az Oltáriszentség imádása, és a másokért vállalt tudatos közbenjáró ima. Ami engem megfogott és segített a belépésben, az a napi személyes Szentségimádás, a közösségben végzett zsolozsma, közösségi programok (szentírás megosztás, közös ünnepek) és munka volt. Ezek után érett meg bennem a belépés döntése, és 2010. október 8. Magyarok Nagyasszonya napját már a közösségben ünnepelhettem.
Mária Franciska nővér
Vas M. Teréz nővér tanúságtétele
Hivatásom útja a Pálos nővérekhez
Vas Mónikának hívnak. Rendi nevem Mária Teréz nővér. 1975.02.28.-án születtem Debrecenben. Bár szüleim nem kereszteltek meg, de vallásos elvek szerint neveltek minket.
16 éves koromban részesültem a keresztség nagy ajándékában, amit nagy kegyelemnek tartok. Nem tudtam előzőleg semmit a vallásról, mert pogány voltam, keresztet vetni sem tudtam. 1991. március 31-én kereszteltek húsvét vasárnapján ikertestvéremmel és még néhány rokonommal együtt. Nem volt felhőtlen a készülés a keresztségre, mivel akkor még csak kívülről jövő nyomásnak engedtem, amikor hittanra jártam.
Még abban az évben májusban voltam elsőáldozó, és szeptemberben voltam bérmálkozó. Nagyon nagy hatást tett rám a templom, a vallási ismeretek, a társaim példája és hitoktatóm feltétlen elfogadása. De ami még mélyebben megfogott, az a szentmise volt. Sokszor elsírtam magam a szentmisén, de inkább a szentgyónás után, hogy Isten megbocsátott nekem, sőt ezt mindig megteszi, és nem szab határt az Ő irgalmának. Én már régen kiadtam volna a magam útját, Isten mégsem ezt tette velem, hanem újra és újra megbocsátott.
Egyszer feljött egy szó a szívemben, anélkül hogy tudtam volna, hogy ez micsoda.: SZERZETESSÉG! Csak azt tudtam, hogy közel lenni Jézushoz. És ez elég volt nekem. Az, akit szeretnek nem igazán kíváncsi arra, hogy ez értelmileg hogyan lehet. Szeret és kész!!!
Lelkiatyám egyszer kijelentette: csak nem szerzetesnek hív az Úr? Én nagyon tiltakoztam ellene. Én, aki még nemrégen járok templomba? A csoporttársaim, akik gyerekkoruktól kezdve járnak templomba nem méltóbbak erre? Nem tudtam magam elképzelni szerzetesként (olyan gondolatok jutottak eszembe, hogy négy fal és bezártság). De amikor arról volt szó, hogy ministrálhatok, akkor én voltam a legboldogabb. Egyre többet jártam misére és még ez sem volt elég. Tevékenyen részt vettem a kis közösség életében, szerveztünk Szentlélek szemináriumokat, farsangot rendeztünk… de mégis a sok tevékenység közepette kezdtem egyre többet imádkozni. Volt olyan ismerősöm, aki meg volt arról győződve, hogy én nem leszek szerzetes. Nem tudom miért nem vettek komolyan, pedig én egész mást éreztem a szívemben. Bizonyíték, hogy Isten mégis hívott Szerzetesnek, hogy (2014. december 8-án) volt 20 éve, hogy itt vagyok és Isten irgalmából jól és még mindig boldogan.
De minden kezdet nehéz és homályos. Így én sem voltam biztos benne, hogy tényleg van hivatásom. Ezért gondolom azt, hogy veszélyes rámondani valakire, hogy ez nem komoly, amit érez, vagy amit maga sem ért, de ott van, és sokszor feljön. A hivatásnak az egyik ismertetője hogy szelíden, de mindig feljön a gondolat és visszatér. Nem hagy békében még akkor, sem ha próbálok esetleg máshogy élni, vagy elterelni a gondolataimat. Mert csendes perceimben mindig vissza fog térni. Lehet, hogy csak úgy, hogy miért nem indulsz már.
És sokszor nem tudjuk hogy hova.
Én olyan sok szeretetet kaptam Istentől, hogy még abban az évben, amikor kereszteltek már szeptemberben úgy mentem bérmálkozni, hogy eldöntöttem szerzetes leszek. A Szerzetesség vagy Istennek szenteltség nem más, mint teljes szívből viszont szeretni ŐT.
Belülről éreztem azt a késztetést, hogy nem lesz barátom, mert kizárólag Istené akarok lenni. Anélkül, hogy ezt mondta volna valaki nekem, hiszen fogalmam sem volt, mi az, hogy szerzetesnek lenni. (Jézus életét követni szegényen, tisztán, engedelmesen.) Közben tanultam és készültem, hogy befejezem nemsokára az iskolát.
De a gondolat, hogy szerzetes legyek nem hagyott el. Sőt egyre erősödött a vágyam. De nem tudtam hová hív Isten. Sokat imádkoztam és kértem az Urat, hogy mutassa meg hova kell mennem, és én megyek. Közben azért volt bennem félelem is, nem is kevés. De Ő folyamatosan készített elő, hogy mi fog rám várni.
Lelki harcokat küldött, de mindvégig velem volt és nem engedte, hogy elcsüggedjek és feladjam. Közben nagyon megszerettem a Szentségimádást és a Szűzanya-tisztelet is sokat segített. Őt is kértem járjon közben értem.
Lelki küzdelmeimben nem tudtam igazán senkihez fordulni, mert úgy gondoltam nem értenek meg (ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy ezt a lelkivezetőnek fel kellene tárni). Mivel tévedni nem szerettem volna, ezért hogy biztosra menjek egy lelkigyakorlatra menet bementem az esztergomi bazilikába, az altemplomba és kértem Mindszenty Bíboros atyát, hogy keressem nekem egy közösséget. Nagy bizalommal imádkoztam a sírjánál és éreztem, hogy meghallgat. Pár nappal később hazamenet a pályaudvaron belebotlottam a Pálos nővérekbe, akik szintén hazafelé tartottak. Imádkoztunk és beszélgettünk az egész úton hazafelé.(Debrecenben laktam.) Ők kedvesen hívtak, hogy menjek el hozzájuk (akkor Kálmánházán laktak). De abban az évben nem sikerült (1993. április). Viszont a következő év márciusában már nem volt képes visszatartani senki. Meglátogattam őket Csécsén, ahová átköltöztek, hogy közelebb legyenek az épülő Monostorukhoz.
Nagyon tetszett a csend, az imádságok, pedig nem mindegyiket értettem. (A teljes Római zsolozsmát végezzük, Egyéni és közös Szentségimádást, Lectio divina, elmélkedés…). Jól éreztem magam a nővérek között. Megfogott nem csak az odaadott életük és imákban való kitartásuk, hanem odafigyelésük egymásra, humoruk ami főleg a rekreációkban szelíden, de intenzíven jelen volt. Egyre erősödött a szívemben, hogy én legjobban embertársaimon az imádsággal tudok segíteni, mert az ima oda is elér, ahol emberi szó nem tud segíteni. Nem azért alakult ki ez a gondolat bennem, mert menekülni akartam a Világ nehézségei elől, és mert alkalmatlan lennék más feladatra, hanem szívemet az Isten iránti szeretet kerítette hatalmába és úgy vonzott magához, mint egy szerelmes.
Egy szeptember elején történt (1994), hogy egy nappal hamarabb érkeztem, mint gondolták. Mivel nem volt otthon az elöljáró azt gondoltam, hogy most kell eldöntenem. Bementem a kápolnába és imádkozás után azt mondtam Jézusnak, hogy igen. Az Övé akarok lenni teljesen.
Amikor az elöljáró hazajött, kértem a felvételemet. Nagy örömet éreztem a szívemben.
Nem volt viszont könnyű az utána következő időszak. Rokonaim tiltakoztak. Különösen édesapám. Több alkalommal is a “vádlottak padján” ültem, és felválva szidtak, hogy nem vagyok normális, de Jézus az erejét adta nekem. ÉS NEM HÁTRÁLTAM MEG! Nem az én érdemem volt!!! Mert Jézus adta az erőt. De ma 20 év után is azt mondom, jól döntöttem még akkor is, ha más ezért nem néz normálisnak. Jelenleg családom nagy része (elsőként apukám!!!) elfogadta vagy megbékélt vele, hogy ezt az utat választottam, de még mindig vannak olyanok, akik nem tudják elfogadni élethivatásomat.
1994.12.08-án léptem be a közösségbe, Szűzmária szeplőtelen fogantatásának ünnepén.
Igazából miért is lettem szerzetes?
Mert viszont akartam szeretni azt, AKI ELŐBB SZERETETT ENGEM!
A másik mély indok, hogy szolgálni szerettem volna rokonaim örök boldogságát, hogy ne csak nekem adja meg majd az örök életet, hanem azoknak is, akiket szeretek. Hiszen ha ők nem lesznek ott, az nekem nagyon fog fájni.
20 év óta kitágult a kör és már nemcsak rokonaimért imádkozom, hanem minden emberért, különösen az Úr papjaiért, hogy szentek legyenek. Szívembe helyezte a keresőket, aki keresik, hogy Isten merre hívja őket.
Jelenlegi feladataim, közé tartozik, hogy hivatást tisztázó lelkigyakorlatokat vezetek. Segíteni szeretnék azoknak a fiataloknak, akikben bizonytalanságok vannak, hogy merre hívja őket Isten.
Úton vagyok továbbra is. Nem a hivatásom keresésében, hanem a jobb választásának örömében és feszültségében. Mi számomra ma az Isten akarata? Hogyan szerethetném őt jobban, odaadóbban?
Isten társam ebben a keresésben és megtalálásban. Boldog vagyok, mert a helyemen vagyok!!!
Szűzmária Szeplőtelen szívéről nevezett Mária Teréz nővér